Az egyik percben még majdnem minden rendben volt, Vaskuti a felesége mellett állt a butikban, a tárcája a pénzzel a kezében, várta, hogy az eladó kisasszony visszategye a polcra a szoknyákat, amiket egy másik nőnek mutogatott, és ő kifizethesse végre a pirosra lakkozott szalmakalapot.
Szürke szalagos széles karimájú harangforma kalap volt, szép nyári darab, a felesége szinte meg se állt, mentében vette le a bolt előtt álló próbababa fejéről, a saját fejbe nyomta, megpördült a sarkán, Vaskutira mosolygott, úgy kérdezte, hogy, na, hogy áll?, közben valamikor még arra is volt ideje, hogy kihúzza a hajtűt a kontyából, úgyhogy ruganyosan kibomló hajának mézszínű tincseit azonnal az arcába fújta a szél, ettől nevetni kezdett, és a nevetése egészen olyan volt mint tizenöt évvel azelőtt, amikor Vaskuti először látta nevetni, Vaskuti akkor egy pillanatra azt érezte, mintha egyetlen nap se telt volna el azóta, mintha minden ugyanúgy volna még mindig, gyönyörű vagy, mondta, aztán odanyúlt és lekapta a felesége fejéről a kalapot, megveszem neked, mondta közben, kikapta a zsebéből a tárcáját és belépett a boltba.
Odalépett vele a tükör előtt álló eladóhoz, és mondta, hogy ezt kéri, de az eladó idegesen megrázta a fejét, és Vaskuti akkor vette észre, hogy a nő előtt egy másik nő guggol és éppen valami biztosítótűt szúr be a szoknyájába, talán meg is szúrta az ujját, mert csupa idegesség volt az arca, ahogy felegyenesedett és Vaskutira nézett, és éles hangon azt mondta, hogy egy pillanat türelmet kér.
Vaskuti zavartan bólintott, és a másik tükör elé lépett, hogy megvárja, és közben a felsége is bejött az utcáról, és kivette a kezéből a kalapot, és megint feltette a fejére, és a tükörbe nézett, Vaskuti a tükörből látta, hogy a felesége végignéz magán, és azt is ahogy megkeményedik, áthűl és megszigorodik az arca, kétségbeesett, elszánt harag volt rajta, a szája széle megrándult, és ettől előjött az arcán az a keserű ránc, amit Vaskuti olyan sokszor látott rajta az utóbbi három évben, a felesége hidegen keresztülnézett saját magán, az arcán engesztelhetetlen harag és öngyűlölet keveredett egy leheletnyi önsajnálattal, fájdalmasan intim pillanat volt, Vaskuti tudta, hogy el kellene fordítania a fejét, úgy kellene tennie, mintha nem vette volna észre, valamilyen vicces ostobaságot kellene mondania, hogy a felsége összeszedhesse magát, és megpróbálhasson újra mosolyogni, és úgy tehessen, mintha minden rendbe lenne, és nem utálná annyira magát, de tudta, hogy már késő, mert abból, ahogy a felesége szája megrándult, és elmélyült az arcán az a hosszú ránc, nyilvánvaló volt, hogy a felesége észrevette, hogy ő rajtakapta, és ettől véglegessé és visszavonhatatlanná vált az önutálat rituáléja, a felesége arcát mérges maszkba rántotta a szégyen, és ettől mintha éveket öregedett volna, és Vaskuti tudta, hogy már késő, most már hiába mondja neki, hogy őt nem érdekli, hogy már nem olyan, mint húsz évesen, amikor megismerte, mert ő akkor is ugyanazt látja benne, és mindig is ugyanazt fogja látni, mert a felesége nem fogja elhinni, mert csak az érdekli, amit a tükörben lát, vagy látni vél. A felesége akkor horkantott egyet, egy apró vad mozdulattal hátravetette a fejét, lekapta róla a kalapot, a tükör mellett álló antik asztalra dobta, elfordult, közben odanyúlt és kikapta Vaskuti kezéből a pénztárcát, elfordult, a tárcát tartó kezével lesodort egy pár összehajtott blúzt egy másik asztalról, és kirohant a boltból.
Vaskuti érezte, hogy elönti a harag, a lába elé esett blúzokra nézett, és azt érezte, hogy mindjárt rájuk fog taposni, összetapossa az összeset, összetapossa, széttépi, szétszakítja, és nemcsak azokat, hanem az összes szar ruhát, ami csak ebben az istenverte boltban lóg a vállfákon, aztán megfordul és felkapja a kalapot az asztalról és kettészakítja, és belefejel a tükörbe, hogy törjön ki örökre, záporozzanak csak a szilánkjai csörömpölve a márványpadlóra abból a fényesre polírozott diófa keretből, a hülyeségnek ez a foka, hát ez egyszerűen felfoghatatlan, hát hogy lehet így viselkedni, hogy lehet egy embert ilyen helyzetbe hozni, közben már az eladó és a másik nő is őt nézte, lehajolt és felkapta a földről a blúzokat, az asztalra tette az összeset a kalap mellé, a lehető legudvariasabban azt mondta közben, hogy elnézést kér, a felesége nem érzi jól magát, aztán elfordult, nagy levegőt vett, és kilépett a boltból, összeszorította a fogát, ahogy elhatározta, hogy azért se fog veszekedni, érezte, hogy az inge alatt a hátán végig megfeszülnek az izmok.

Ezt az írást a Nők Lapjában közöltem. Két másik Vaskutis írásom is megjelent ott.