Amikor kislány koromban először álltam ki a színpadra, az egész nézőtér zsongott és zúgott mint a tenger, akkor egyszer csak azt éreztem, hogy a parton állok és felém rohan a tajtékos szürke hullám, felkap és megpördít és nekicsap a szikláknak, azt éreztem, hogy nem fog kijönni hang a torkomon, egyáltalán nem fogok tudni énekelni, végem van, kész vagyok.
Felemeltem a fejem és belenéztem a reflektorba, a fehér fény egészen elvakított, elvakított és megfagyasztott, olyan volt, mintha egy tükörbe néztem volna, láttam magam, és tudtam, hogy ez nem fog menni, én csak egy hosszúkezű és hosszúlábú idétlen kamaszlány vagyok, és hiába a magas sarkú és hiába a fellépőruha, akkor is csak egy gyerek vagyok, nincs itt semmi keresnivalóm, és akkor lehunytam a szemem, és a szemhéjam mögött ott volt narancssárgán és zölden a lámpafény, és akkor én azt gondoltam, hogy az a nap, a napot látom ahogy kibukik a tengerből, hogy forrón átmelegítsen, hogy maga felé húzzon, hogy maga felé rántson, és akkor éreztem, hogy én vagyok a tenger, bennem van a hullám, és éreztem, hogy szétnyílnak az ajkaim, és valahonnan mélyről feltör belőlem az ének, nem hangosan, hanem úgy, ahogy kell, visszafogott feszes szenvedéllyel, hallottam, hogy megszólal mögöttem a nagybőgő és a dob és a zongora, de nem is a saját a hangomra figyeltem és nem is a zenére, hanem csak arra, ahogy a közönség egyszerre elhallgat, mintha egyszerre fojtották volna vissza a lélegzetüket, és akkor hirtelen azt éreztem, hogy most már minden jó lesz, nem számít, hogy még csak tizennégy éves vagyok, és nem számít, hogy rossz az angol kiejtésem, csak az számít, amit érzek, az számít, hogy az, amit érzek, benne van a hangomban, benne van minden rezdülésében, és én azt éneklem, hogy cry me a river, és hiába nem voltam még soha igazán szerelmes, és hiába nem hagyott el még soha senki, és hiába nem hagytam még én se el soha senkit, akkor is ott a hangomban a reménytelen és fájdalmas csalódás, hogy mindennek vége, egészen üres és menthetetlen minden, hiába nem törte össze még soha senki a szívem, és hiába nem törtem még én se össze senkinek a szívét, a hangomban akkor is ott van a fájdalom, és az is, hogy belenyugszom a fájdalomba, és egyszerre benne van az is, hogy megbocsátok, és az is, hogy nem bocsáthatok meg soha, benne van minden.
Ott álltam, lehunyt szemmel, és énekeltem azt a szomorú-szomorú dalt, és azt éreztem, hogy ez olyan súlyos, hogy nem fogom tudni megtartani, nem fogom tudni elviselni, a bánat súlyosabb a hangomnál, össze fogja törni, el fogok hallgatni, belém fogja fojtani a hangot ez az irdatlan szomorúság, kizárt, hogy végig tudjam énekelni, szinte hallottam is, hogy megbicsaklik a hangom, és akkor kinyitottam a szemem, és megint belenéztem a fénybe, és meghallottam a zenét, a dobot és a zongorát és a nagybőgőt, a bőgő mély lüktetése pont olyan volt, mint a torkomban kaparó sírás, és én éppen a sírásról énekeltem, cry me a river, a zongora hangja felemelte és a bőgő lüktetése megtartotta és alátámasztotta a hangom, és a dob ritmust adott neki, kiemelte a reménytelen mozdulatlanságból, és akkor azt éreztem, hogy a fájdalom elmúlik, igen, a zene pont arról szól, hogy a fájdalom elmúlik, és akkor megértettem, hogy nem egyedül vagyok, nem egyedül állok a színpadon, a zene is velem van, felemel és megtart, könnyűvé teszi, ami nehéz, és nehézzé teszi, ami könnyű, segít érezni és segít élni, nekem csak annyi a dolgom, hogy átengedjem magamon, átérezzem, és beletegyem azt, amit érzek, és ha ezt meg tudom tenni, akkor minden jó lesz, ha ezt meg tudom tenni, akkor tényleg és igazán énekesnő leszek, nem csak egy jó hangú izgulós lány egy rosszul szabott fellépőruhában.
A fénybe néztem, aztán lassan le, a közönségre, énekeltem és láttam, hogy kibukkannak az arcok a ragyogásból, és tudtam, hogy ha rám figyelnek, akkor azt érzik pontosan, amit én, ugyanazt a súlyos megkönnyebbülést, és akkor megint megláttam magamat, ahogy a színpadon állok, és az arcomat elönti egy mindent átjáró, sugárzó mosoly.

Szeretek zenéről írni. Ez a Cry me a river ciklus első darabja, a Marie Claire magazinban jelent meg, aztán az Oroszlánkórus része lett.