Dragomán György: Festék

Az első gondolatom az volt, hogy nem lesz koncert. Képtelenség, hogy énekelni tudjak.
Aztán, amikor végre eljutott a tudatomig, hogy amit a férjem mond, az igaz, hogy komolyan beszél, hogy komolyan mondja, hogy köztünk mindennek vége, nem szeret már, mert egy másik nőt szeret, és ezentúl vele képzeli el az életét és a szakmai jövőjét, tudja, hogy nem most, a koncert előtt öt perccel kellett volna megmondania, de értsem meg, hogy nem tudott volna még egyszer úgy kiállni a színpadra mögém, hogy ne tudjam, hogy mi az igazság -, szóval amikor ezt felfogtam, akkor az jutott eszembe, hogy egy hét múlva lett volna a tizennyolcadik évfordulónk.
A száját néztem, idegesen meg-megnyalta az alsó ajkát beszéd közben, az ujjai időnként kisöpörték a homlokából az előrehulló hajtincseket, szerettem ezeket a nyugtalan, már-már nőies gesztusait. Azt hiszem, a keze miatt szerettem bele mindjárt az első próbán, az ujjai miatt, úgy tudta simogatni a nagybőgő nyakát, hogy a bőrömön éreztem az érintését, elképzeltem, hogy végigsimít a hátamon, hogy végighúzza az ujjait a gerincem két oldalán, finoman megnyomja a feszültségtől merev izmokat, magához von, a karjaiba szorít, annyira nyilvánvaló volt, hogy ennek meg kell történnie, hogy nem is szégyelltem magam a gondolattól, nem hajtottam le a fejem, nem fordultam el, hanem rámosolyogtam. Később bevallotta, hogy soha azelőtt nem látott még olyan magabiztos, vad és tiszta mosolyt, mint akkor az arcomon, aztán amikor énekelni kezdtem, azt gondoltam, hogy ezt most neki szól, egyedül csak őneki, és tudtam, hogy ezt ő is pontosan érzi, mert tökéletesen játszott, úgy tolta a hangom alá a ritmust, hogy megtámassza és megerősítse, tükröt tartott a hangom elé, megsokszorozta a fényét és a ragyogását.
Láttam, hogy elmélyültek a homlokán a ráncok, hallottam, hogy azt mondja, szégyelli magát, mert tudja, hogy amit együtt csináltunk, az zenetörténeti jelentőségű volt, valóban egy gyönyörű történet, hogy az énekesnő és a nagybőgős egymásba szeretnek, és aztán együtt lesznek világhíresek, szép volt nagyon, de értsem meg, hogy a szerelem, amit most valaki más iránt érez, mindennél erősebb, nincs más választása, el kell hagynia engem, mennie kell, mert másfele sodorja az élet árja.
Elhallgatott, felállt, alsó ajkát egy kicsit lebiggyesztve nézett, úgy várta, hogy végre megszólaljak, hogy összetörjek, hogy elsírjam magam, hogy történjen már végre valami.
Az arcát néztem, éreztem, hogy megfagytam, jég vagyok belül, sírni kéne, de azt se tudok, végem, és akkor ő egy pillanatig úgy nézett rám, ahogy még soha, egyszerre volt tele sajnálattal és gyűlölettel és szégyennel a tekintete, úgy nézett, mint egy tárgyat, és egyszerre eszembe jutott, hogy láttam már ezt az arckifejezést, pár héttel azelőtt, amikor a fürdőszobában állt, és a tükörbe nézett, a saját arcát nézte borotválkozás után, egy pillanatig volt csak olyan az arca, ahogy meglátott maga mögött a tükörben, már mosolygott, csak egy villanás volt az egész, talán el is felejtettem volna, de aznap a külső kukában megtaláltam a hajfestékes dobozt, teljesen véletlenül, a karkötőmet kerestem, főzés előtt vettem le, és azt gondoltam, talán kidobtam az almahéjjal együtt, nagyon meglepődtem, mert mindig büszke volt rá, hogy ő nem őszül, be akartam vinni a dobozt, nevetve akartam az orra alá dugni, de aztán eszembe jutott a pillantás, amit a tükörben láttam, és nem tettem mégsem.
Ugyanúgy nézett rám, mint akkor a tükörre, és akkor egyszerre mindent megértettem, megértettem, hogy önmagát látja bennem, azt, amitől legjobban fél, a saját öregségét, és akkor egyszerre azt gondoltam, hogy menjen a francba, a végtelen hiúságával együtt, menjen a francba, és a maradjon is ott, azért sem fogok sírni, nem lesz itt semmi hiszti, semmi cry me a river, a bennem lévő hidegre gondoltam, a jégre, hagytam, hogy szétsugározzon a testemben, hagytam, hogy megfagyjon az arcom, éreztem, hogy kinyílik a szám, hagytam, hogy egy jeges mosolyra húzódjon, aztán csak annyit mondtam neki, nagyon hidegen és nagyon szárazon, hogy: – Kár.