Nem vagyok jól. Három hónapja volt a műtét, de még mindig nem nőtt rendesen vissza a hajam, amikor belenézek az öltözőben a tükörbe, megint az szinte csontsovány öregasszony néz vissza rám, egy év alatt se tudtam megszokni a látványt, most azért mintha hízott volna egy kicsit, mintha egy kicsit kitelt volna az arca. Intettek neki, hogy helló drágám, még élünk, ezt se hittük volna, ő meg visszainteget, ahogy mindig, ugyanezt mondja, amit én, le tudom olvasni a szájáról.
Ezt se hittük volna, mondom megint, a parókára nézek, amíg nem muszáj, nem veszem fel.
Felteszek még egy kis púdert a sminkre, inkább csak megszokásból, meg az illata miatt, kiveszem a szokásos koncert előtti cigarettámat az ezüst tárcából, gyufát vagy gyújtót persze nem találok, ki kell kopognom az asszisztensnek, neki sincs gyufája, a színházigazgatóval jön vissza, az igazgató hoz egy levél gyufát, művésznőzik, jópofizik, dohányzásra kijelölt területnek nyilvánítja az öltözőt, látom, hogy beszélgetni akar, meg kell kérnem, hogy menjen ki, legyen szíves, fellépés előtt mindig kell nekem egy cigarettányi magány.
Visszaülök a tükör elé, meggyűrögetem a cigarettát, jó hallani a dohány zizegését, a számba veszem, a gyufa vacak, nehezen gyúl meg, az elsőnek letörik a feje, régen ezen feldühödtem volna, de most nem bánom, másikat veszek ki a levélből, az már meggyúl, a tükörben nézem a sárga lángot, az arcom elé emelem, a cigarettához tartom, beszívom a füstöt, megtelik vele a szám, a torkom, a tüdőm.
Egy pillanatig bent tartom, lehunyom a szemem, jól esik ez a csípős keserűség. Viszketős fájdalom cikázik végig a mellkasomon, a hegek mentén futja körbe a testem, kinyitom a szemem és kifújom. Sűrű, mint a köd, eltakarja az arcomat, nem látom magam a tükörben, a lámpák fénye átdereng rajta, éles sárga fény, a neon jut eszembe, ott a plafonon, a neon éles fénye és a gurulós vaságy keretének a hidegsége, az, ahogy a talpamhoz ért, élesen emlékszem, az villant belém, hogy azt biztos nem mosták le, biztos nem fertőtlenítették, és előttem valaki másnak is biztos hozzáért már a talpa, megpróbáltam elhúzni a lábam, de már nem tudtam megmozdulni, ezt a tehetetlenséget hirtelen mélyen és reménytelenül nevetségesnek éreztem, azt gondoltam, hogy hát nem mindegy, úgyis vége már, tolnak, akármeddig eltolnak, megyünk és megyünk és megyünk, soha sem fogok már beérni a műtőbe, soha nem fogok kijönni onnan, nincsen, csak ez a fehér plafon, a fehér plafon és rajta az éles neonok sora, ez van már csak, ez a hideg és fojtogató csend, el kell fogadni, bele kell nyugodni, egyszer minden véget ér, és akkor megint megéreztem a talpamon a hideget, és éreztem, hogy felszalad a testemen, és ahogy a torkomhoz ért, egyszerre felszakadt bennem egy hang, hosszan és mélyen kitartva zengett, és akkor azt gondoltam, hogy vagyok, én az a hang vagyok, semmi több, csak az a hang, nincsen testem, talpam se, bokám se, combom se, lábam se, hasam se, mellem se, hátam se, tisztán zengő testtelen hang vagyok csak, nincsenek sejtjeim, nincsen bennem áttét, nincsen bennem kóros burjánzás, egy hang vagyok, zenghetek vagy elhallgathatok, nem is számít, nem számít, csak a fény, és akkor ott fent a plafonon a szögletes neon sarkáról megláttam lefele lógni egy pókfonalat, semmi nem volt, csak egy vékony pókfonál, nagyon lassan lengett a huzatban, a végén a pókot is láttam, fehér volt és áttetsző, azt gondoltam, hogy rám fog esni, azt nem akartam, nem akartam,hogy rám essen, néztem, a fonál megfeszült és úgy pengett, mint egy húr, mint a nagybőgő G húrja, tudtam, hogy mindjárt el fog szakadni, és azt éreztem, hogy akarok valamit, megint akarok valamit, azt, hogy ne szakadjon el, ne érjen véget, ne, még ne, és a pók akkor elkezdett felfele mászni a fonálon.
A füst eloszlik, kibomlik mögüle az arcom, a cigarettát nézem, ahogy a végén felizzik a parázs, hallom, hogy a hangosbemondó megszólal, három perc, azt mondja, és azt, hogy teljes és tökéletes telt ház van, a paróka után nyúlok, hát persze, gondolom, mindenki itt van, mindenki eljött, még egyszer utoljára látni akarnak. Még egyszer utoljára hallani akarják tőlem a Cry me a rivert.
Felteszem a parókát, megigazítom, a tükörképemre nézek, nem vagyok jól, mondom, nem vagyok jól, de azért még élek.
Elnyomom a cigarettát, a filter végén ott a rúzsom nyoma, piros, mint a parázs.

A cry me a river sorozat itt végetér. Bucsúzóul hallgassuk meg Julie London előadásában: