Dúdolva megyek fel a lépcsőn, semmi jazz, egy népdal, egyszerűen, szövegtelenül, lóbálom a zacskót a süteményekkel, örülök, hogy elmaradt a próba, örülök, hogy visszakaptam ezt az elveszettnek hitt hétvégi napot. Marcell is örülni fog, talán még fel se ébredt, ágyba vihetem neki krémest meg a habos kakaót. Tudom persze, nem gyerek már, elmúlt tizenöt, sokszor látom is benne a felnőtt férfit, a cipőjét például hajszálpontosan ugyanazzal a türelmetlenül hányaveti mozdulattal rúgja le, mint az apjától láttam, ettől mindig annyira elérzékenyülök, hogy rá se szólok, hogy tegye el rendesen, mert ha szólnék, akkor meg ugyanúgy vonná meg a vállát és mosolyogna rám, ahogy egészen kicsi kora óta mindig, kicsit sután, kicsit pajkosan, és ettől aztán végképp meghatódnék, mert az jutna eszembe, amikor először láttam így mosolyogni, járni tanult, és felborította a kisasztalt a cédékupaccal, és megijedt a nagy robajtól, és gyámoltalanul rám nézett, hogy most akkor mi lesz, megszidom-e, és amikor nevetni kezdtem, próbált ő is velem nevetni, de a nagy ijedtség miatt csak arra a mosolyra futotta, amitől persze fel kellett kapnom, és össze-vissza kellett csókolnom.
Felérek a harmadikra, indulok végig a körfolyosón a saroklakás felé, borzasztó, hogy megint ezt csinálom, kicsiként gondolok rá, amikor már majdnem felnőtt, nem érdekel, nekem akkor is mindig a kisfiam marad, az egyetlen megbízható férfi az életemben. Talán ha nem egyedül nevelném, nem szeretném ilyen kibírhatatlanul. Néha eltűnődöm, hogy mért nem maradtak meg mellettem a férfiak, azt hiszem, egyik se akart harmadik lenni a sorban a fiam és az éneklés után, Marcell egyszer ötéves korában azt kérdezte, hogy anya, lehet, hogy nekem a zene az apám, erre nem tudtam semmit mondani, de minden erőmre szükségem volt, hogy ne sírjam el magam.
A körfolyosó felénél járhatok, amikor meghallom a lüktetést, nem is meghallom, inkább megérzem, a talpamon keresztül kúszik fel a testembe, először nem is tudom, mi az, aztán, ahogy az ajtó elé érek, már hallom is, Marcell zenéje, drum’n’bass, nagyon szereti, én sajnos nem tudom elviselni, megbeszéltük, hogy csak olyankor hallgatja hangosan, ha én nem vagyok itthon, vettem neki egy nagyon jó fejhallgatót. A dobgép primitív kuffogása még így az ajtón keresztül is felidegesít, az ajtóhoz érek, lenyomom a kilincset, nem nyílik.
Persze, bezártam, amikor elmentem, előveszem a kulcsot, nem megy be a zárba, az ajtó üvegén keresztül meglátom belül Marcell kulcscsomóját, nem értem, minek hagyta a zárban, nyúlok a csengő felé, amikor meglátom a fogason lógó ismeretlen piros kabátot.
Megáll a kezem a levegőben, nem nyomom meg a csengőt, a fogason a kabát mellett egy csupa folt tarisznya lóg, a ciklámenszín, kék, fekete és piros foltok egy kerek békejelet formáznak. Eszembe jut, hogy mégis láttam már ezt a kabátot és ezt a tarisznyát, már előttem is van Marcell, ahogy kijön a nyurga vöröshajú lány mellett a könyvtárból, el se köszön tőle, rá se néz, csak jön és beül mellém, indulunk, én látom a lányt a visszapillantóból, ott áll a járda szélén, hosszan néz utánunk. Az arcára gondolok, diadalmas, sugárzó mosolyt látok rajta, ezt nyilván csak képzelem, szép lány, mennyi lehet, tizenöt vagy legfeljebb tizenhat? Marcellre gondolok, arra, hogy mért nem mondta el.
Tudom, hogy ennek a pillanatnak el kellett jönnie, büszkének kellene lennem, elfordulok, a falnak dőlök, az udvar akácfáit nézem, a rügyekből nemrég kibomlott puha levelek hullámzását, a hátamban érzem a dobgép lüktetését, lassan leguggolok, a ritmus mintha megváltozna és lelassulna, ez akár egy bőgő döngése is lehet, nyilván az örök slágerem, a cry me a river, persze csak képzelem ezt is.
A kezem elindul, benyúl a zacskóba, felszakítja a selyempapírt. Belemarkolok a krémesbe, nyalom az ujjaim közül, érzem a porcukor vaníliás szagát, sós és keserű, mint a torokba visszanyelt sírás.

Még mindig zene, még mindig cry me a river. A Marie Claire-ben közölt sorozatom utolsó előtti darabja.