Vaskuti a tengerészekről énekelt, úgy sikálta az új kerti asztalt, legalább tíz perce próbálta lesúrolni a teakfáról a fekete patinát, minden eredmény nélkül.
Az elején a kisfia is segített, kihozta a körömkefét, azzal dörzsölte az asztal egyik sarkát, de gyorsan belefáradt a munkába, Vaskuti először rá akart szólni, hogy ne adja fel ilyen gyorsan, aztán inkább elővette pinceablakból az aszfaltkrétás dobozt, és azt mondta neki, rajzoljon valami nagyon szépet a terasz betonjára, Anya annak is nagyon fog örülni, ha majd hazahozza Karolinát a balettóráról.
A kréta mellett ott volt a párkányon a régi kocsimosó kefe is, Vaskuti rádugta az öntözőcsőre, megengedte a kerti csapot, és azzal dörzsölte az asztalt, a kefe fekete feje alól szürkén bugyborékolt fel a hab, Vaskuti munka közben néha a fiára nézett, a betonon térdelt, épp egy hatalmas nagy fát rajzolt, csücsörített közben az összpontosítástól, a tarkóján ide-oda lengett a délutáni alvásban felborzolódott szőke hajpamacs. Vaskuti tovább sikált, közben mesélni kezdett az őserdőről, ahonnan ez az asztal is jött, a hatalmas nagy teakfákról, meg a tengerészekről, meg a hajókról, meg arról, hogy régen a hajók fedélzete is teakfából volt, erről eszébe jutott a régi tengerészdal, amit még a nagyapjától tanult, azt kezdte énekelni. Közben egyre vadabbul dörzsölte a fát, két kézzel teljes erőből az asztalra nyomta a kefét, a sörtéi szétterültek, úgy húzta-vonta, a fa még mindig ugyanolyan sötét volt mint a legelején, mint amikor meglátta lomtalanításkor abban a nagy bútorkupacban, hirtelen azt kívánta, hogy bár hagyta volna ott, bár ne hozta volna haza, pedig mennyire megörült neki, amikor meglátta, egy igazi teakasztal, újonnan egy vagyonba kerül, ráadásul milyen masszív darab, ilyet ma már nem is árulnak, na és, kit érdekel, mindjárt lemegy a pincébe és felhozza a fejszét és szétveri az egészet, szétveri és behányja a tűzrakóhelyre, lelocsolja grillgyújtóval és felgyújtja a francba, hogy égjen szét, csupa víz, nem fog meggyulladni, ahogy ezt gondolta, megint a kefére nézett, és akkor látta, hogy az egyik deszkán egy jó féltenyérnyi foltban előbukkant a mézszínű fa. Hirtelen elmúlt a mérge, súrolni kell, ennyi a titok, gondolta, nem nemcsak gondolta, hanem hangosan ki is mondta, hosszat lökött a kefén, a mozdulat túl heves volt, a kefe nyeléről lepattant a slag, a vízsugár végigspriccelt Vaskuti kockás ingén, a mackónadrágján, még a gumicsizmájába is jutott, érezte a hidegét a lábfején.
Vaskuti sziszegve káromkodott, a slag után kapott, nem érte el, a cső a beton teraszára esett, pont a rajzok mellé, a fa mellett egy ház is állt, a ház mellett meg egy lapátkezű óriás tartott egy tűzgolyót a kezében, vagy lehet, hogy az csak a nap volt, a víz feketén folyta körbe a szétdobált krétákat. Vaskuti arra gondolt, hogy szét fognak ázni, már majdnem oda is lépett, hogy félrerúgja a pirosat a víz útjából, amikor belevillant, hogy nincs ott a fia.
Körbefordult, sehol nem látta, sem a teraszon nem volt, sem a kertben, már épp be akart menni a házba, hogy ott is megnézze, amikor meghallotta a hangját, ahogy vékony hangon azt kiáltja, hogy: apa, nézz ide, nézd meg, hol vagyok!
A hang fentről jött, és ahogy Vaskuti felnézett, úgy vágott bele a félelem, mintha egy hosszú vasrudat döftek volna függőlegesen a gerince mellé. A fia fent volt az öreg cseresznyefának egészen a legtetején, a főág utolsó elágazásából kinövő ágon egyensúlyozott, és egy még vékonyabb felfele törő oldalágba kapaszkodott mind a két kezével, az ágak inogtak és lengtek a súlya alatt, mosolygott, fél kézzel elengedte az ágat és úgy integetett.
Vaskuti haja alól patakokban kezdett ömleni a víz, görcsös fájdalom nyilallt a combjaiba, azt érezte, hogy mozdulni se tud, közben egyszerre villant bele az agyába, hogy nyolc méter, hogy a cseresznyefa a legtörékenyebb, hogy az ág pont a kerítés hegyes vasoszlopai fölé nyúlik, egyetlen nagy szédítő és rettegő üvöltés volt a fejében minden gondolat, állt és érezte, hogy reszket, a fiát nézte, fölötte a felhőtlen, tiszta kék eget, az égen hangtalanul szálló vitorlás repülőt, a repülő egy helyben állt, mintha megállt volna az idő, Vaskuti akkor nagyon lassan felemelte a kezét és visszaintegetett, és mosolyra húzta a száját, és a legvidámabb hangján azt kiáltotta, hogy ez az, Jancsi, nagyon ügyes vagy, pont mint egy igazi tengerész, de most már mássz le szépen! És akkor eltelt egy nagyon-nagyon hosszú pillanat, aztán Jancsi az integető kezével is megfogta az ágat, és elkezdett mászni lefele.

A Nők Lapjában közöltem ezt az írást és aztán még két másik történetet, Vaskutival a főszerepben.