Vaskuti a kisfiát nézte, próbált nem túl szigorú arcot vágni. Jancsi a lépcsőfordulóban állt, a hóna alatt az aktuális kedvenc plüssállatával, valami furcsa gorillaszerű maciféle volt, Vaskuti nem tudta megjegyezni a nevét.
Vaskuti negyedszerre is jóéjszakát kívánt, jóéjszakát és szép álmokat, Jancsi komolyan összeszorított szájjal bólintott, az egyik lábát feltette a következő lépcsőfokra, megfogta a korlátot, sóhajtva nekikészülődött a következő lépésnek, aztán mégis inkább visszahúzta a lábát. Nem nézett Vaskutira, lefele görbülő szájjal bámulta a lépcsőfokok vörösréz élvédőit, olyan erősen szorította magához a plüssállatot, hogy egészen belefehéredtek az ujjai.
Vaskuti várt egy hosszú pillanatot, aztán megkérdezte, hogy mi a baj. Jancsi olyan ismerősen felnőttes gesztussal vont vállat, hogy Vaskuti önkéntelenül is felismerte saját magát, ettől egy kicsit elérzékenyült, de a hangjában mégis visszafojtott idegesség vibrált, ahogy rászólt Jancsira, hogy tessék, mondja már, mi van.
Jancsi megnyalta a száját, nagy levegőt vett, aztán megint megfogta a korlátot és fellépett a lépcsőfokra, most már a másik lábával is, aztán megint megállt, megint Vaskutira nézett, úgy mondta, hogy semmi, egy pillanatra elhallgatott, aztán mégis megszólalt, és egészen vékony, egészen síros hangon azt mondta: nagyon félek, apa.
Vaskuti bólintott, Jancsi kezére nézett, ahogy a korlátot markolja, közben már ott is voltak a fejében készen a mondatok, hogy ne féljen, mert nagyfiú már, és különben sincs mitől félni, a gyerekszobában ég a kedves halacskás éjszakai fény, ő se megy sehova, itt lesz lent a nappaliban, elég ha Jancsi kimondja a nevét, és máris fent terem mellette, tudja, hogy a félelem rossz, de meg kell próbálni legyőzni, és Jancsi nagyon jól tudja, hogy is kell ezt csinálni, a karatetáborban is milyen vitézül végigment a bátorságpróbán, pedig ő volt legkisebb az összes gyerek közül, és aki az éjszakai erdőtől nem ijed meg, annak a saját gyerekszobájától már igazán nincs mit félnie.
Vaskuti a vékony fehér ujjakat nézte, sóhajtott egyet, és lenyelte az egész litániát. Fellépett a lépcsőre, odament Jancsi mellé, leült a lépcsőforduló széles fokára, és ott kérdezte meg tőle, hogy mitől fél. Jancsi nem nézett rá, úgy mondta, hogy semmitől, de ahogy a szeme megrebbent, az olyan volt, mintha tényleg látna valamit. Vaskuti Jancsi hátára tette a kezét, végigsimított a sovány gyerekháton, beletúrt a fia fürdéstől még nyirkos samponillatú hajába, azt akarta mondani neki, hogy csak képzelődik, és nem szabad hagynia, hogy legyőzze a saját túlságosan élénk fantáziája, Jancsi még mindig maga elé nézett, Vaskuti elfordította a fejét és odanézett ő is, ahova a fia, innen a lépcsőfordulóból pont ráláttak az előszobaszekrény poros tetejére, a szekrény háta és a fal között volt vagy félujjnyi rés, ahová már nem ért el plafonlápa fénye, Jancsi ezt a vékony csíknyi feketeséget bámulta. Ahogy Vaskuti odanézett, a sötét csík mintha megrebbent volna, mintha örvény futott volna végig a felületén. Vaskuti érezte, hogy felmered a karján a szőr, egyszerre tele lett az orra a mosószappan szagával, az emlék olyan éles volt, mintha nem is felejtette volna el soha, ott feküdt a frissen mosott ágyneműben, az emeletes ágy tetején, a paplan nehéz volt és forró, nem hagyta, hogy megmozduljon, pedig ő minden erejével el akarta fordítani a fejét, mert nem akarta tovább nézni a nagy ruhásszekrény tetejét, hátul a fal mellett rést, a résben kavargó sötétséget, a sötétségből lassan előkúszó papírvékony fehér arcot, a csontsovány csupa-karom csupa-szarv fehérarcú rémet, aki odakuporodik majd a szekrény tetejére, és onnan nézi őt.
Vaskuti megrázta a fejét, a sötét csík hirtelen megint csak az lett ami valójában volt, egy vonalnyi árnyék. Vaskuti a fiára nézett. Tudom mi van ott, és azt is tudom, hogy lehet legyőzni, és elkergetni örökre, mondta, mosolygott. Megfogta Jancsi kezét, közben a saját apja jutott eszébe, ahogy az apja behozta a nagy fehér rajzlapot a zsírkrétával, kettétörte a krétát, amivel aztán ketten együtt lerajzolták a csupa fog szájat, a gonosz szemeket, a szarvakat és a karmokat, aztán együtt összegyűrték és bedobták a mosdótálba az egész nagy lapot, és az apja pálinkát locsolt rá a lapos üvegéből, és meggyújtotta a gyufát, és a kezébe adta, hogy dobja rá a papírra, ő rádobta, és az összegyűrt rajzlap surrogva lángba borult, fekete pernyévé égett.

Ezt az írást a Nők Lapjában közöltem. Két másik Vaskutis írásom is megjelent ott.