Nem hittem, hogy eljön. A koncert elején nem is volt ott, azt láttam volna, de aztán, éppen a Cry me a river előtt, egyszer csak ott ült, éppen előttem, középen, a harmadik sorban, a reflektorok ellenére is észrevettem. Rámosolyogtam, persze rögtön láttam, hogy feszélyezi a nézésem, talán attól tartott, hogy a többi nézőnek is feltűnik, hogy észreveszik, hogy nézem, pedig nem, a többiek azt hitték, hogy őket nézem, vagyok elég jó énekesnő ahhoz, hogy a közönségem minden tagja azt érezze, őneki énekelek.
De igazából csakis a fiút néztem, ahogy ott ült, idegesen keresztbe tett lábbal, a kezei a térdén, zavarban volt, lesütötte a szemét, fészkelődött, mintha el is pirult volna egy kicsit, ettől még fiatalabbnak látszott, egészen kamaszosnak, a szeplői még élénkebbek lettek, édes, azt gondoltam, hogy édes, két kézzel a mikrofonállványba kapaszkodva álltam, ringattam a csípőm a zene ritmusára, a saját hangom ritmusára.
Ilyenkor mindig le szoktam hunyni a szemem, régen csók közben is mindig lehunytam, de nála nem, őt csók közben is néztem, én csókoltam meg először, láttam, hogy akarja, de én jobban akartam, nem érdekelt, hogy csak huszonhárom éves, én meg harminckilenc vagyok, eszembe jutott persze, hogyne jutott volna, de csak mint egy halk, távoli dallam, nem törődtem vele, megöleltem és magamhoz húztam és megcsókoltam, és a csókja édes volt. Egy kicsit megijedt tőlem, de aztán visszacsókolt, és visszaölelt, és a csókjának édessége kibomlott, és megtelt mélységgel, rózsaíze volt, és málnaíze volt, és még valami más is volt benne, valami, amit még soha nem éreztem, nem hunytam le a szemem, az arcát néztem, közelről a szeplői még nagyobbak voltak, azt gondoltam, hogy szeretem a szeplőit, a szeplőit is szeretem, szerelmes vagyok, nem érdekel, hogy majdnem a fiam lehetne. Persze nézhetném racionálisan, épp túl vagyok egy csúnya szakításon, épp rájöttem, hogy én is öregszem, nyilvánvaló, hogy rögtön beleszeretek az első férfiba, aki szembejön, még akkor is, ha az a férfi egy csupa szeplő fiatal cukrászmester, akit a francia desszertek mesterfokon tanfolyamon ismerek meg, és talán az tetszik nekem benne, hogy nem tudja rólam, hogy ki vagyok, mert egyáltalán nem érdekli a jazz, azt se tudja, mi az, nem úgy néz rám, mint egy énekesnőre, hanem csak a nőt látja bennem.
Sokáig meg sem mondtam neki, amikor rákérdezett, hogy amúgy mit csinálok, megcsókoltam, és azt mondtam, titok, élveztem ezt a játékot, élveztem, hogy az órákon végig úgy tesz, mintha nem lenne köztünk semmi, udvariasan magyaráz nekem és a többi tanítványnak, élveztem, hogy úgy kell intéznem, hogy én maradjak ott utolsónak, élveztem, hogy ha akarok, úgy tudok ránézni, hogy fülig piruljon tőle.
A tanfolyam három hónapig tartott. Megtanultam, milyen a rendes cukrászkrém, hogy kell csokoládét temperálni, milyen cukorszálat húzni, még macaront is tudok sütni, ha nagyon akarok.
Az utolsó órára vittem neki egy tiszteletjegyet a koncertemre, szép színes, rajta az arcom, arany betűkkel a nevem, rettenetesen zavarba jött, amikor kézbe vette, mondtam, hogy el kell mondanom neki valamit, és akkor idegesen és kapkodva azt mondta, hogy tudja, azt akarom mondani, hogy túl fiatal még hozzám, és megérti, és kapkodva elővett egy befőttesüveget a biciklistáskájából és a kezembe adta, azt mondta, búcsúajándék, kapcsos üveg volt, tele piros lekvárral, az arcát néztem, a szeplői táncát, és tudtam, hogy most már nem fogom tudni elmondani neki, amit akartam, idegesen kinyitottam a befőttesüveg csatját és beledugtam az ujjam, lenyaltam róla a sűrű lekvárt, a szám megtelt ugyanazzal az ízzel, mint amit az első csókkor éreztem, megtelt a szemem könnyel, elfordultam, hogy ne lássa, a selyemblúzom ujjával megtöröltem az arcom, hallottam, hogy azt mondja, ugye finom, málna, rózsa és licsi keveréke, egy világhíres francia cukrász találta ki, úgy hívják, ispahan. Rámosolyogtam, azt mondtam, köszönöm, mindent köszönök, és azért a koncertre jöjjön el, ha teheti.
Egyenesen rá nézek, úgy éneklem, hogy Cry me a river, elengedem a mikrofont, a jobb kezem a hasamra szorítom, a bőgő szabálytalan puffanásai olyanok, mint egy gyorsan dobogó szív ritmusának kiszakított ütemei, azok is, itt dobog bennem egy új élet, csak az enyém. A fiúra nézek, mosolygok, azt gondolom, nem mondtam el neki, nem fogja megtudni soha.

A Marie Claire-nek írt zenés ciklus harmadik darabja. Ispahant egyébként Pierre Herménél lehet enni Párizsban, Rue Bonaparte 72.
Reggel még ispahanos croissant is van, érdemes mindjárt kettőt venni, aztán az út túl oldalán, a Saint Sulpice előtti téren leülni egy padra a szökőkút elé és úgy megenni.