Eddig kétszer írtam az Elle Man magazinnak, először a házasságról, másodszor a hűségről. Most, harmadszor a bátorság volt a téma.

Ezt most nem egészen értem, mondd már el megint, de most az elejétől. Szóval hárman voltak, a pénztárcádat akarták. Egyiknél kés volt, a másik kettőnél nem tudod. A pénztárcád majdnem üres volt, két ezres volt benne meg az uszodabérlet, de azon nem volt már csak egy alkalom. Odaadtad nekik a tárcádat, ők leléptek. Ennyi a sztori. Azért ennél vadabbakat is hallottam már, ha nem haragszol.
Igen, de most nem erről van szó. Hanem azt akarod tudni, hogy akkor most te tényleg gyáva vagy-e. Hogy én mit gondolok. Mert Read the rest of this entry »

Egy rövid esszé a friss Nobel díjas Herta Müller prózájáról. Az ÉS felkérésre írtam, nagy örömmel.

„Wenn wir schweigen, werden wir unangenehm, sagte Edgar, wenn wir reden,werden wir lächerlich.” („Ha hallgatunk, kellemetlenek vagyunk, mondta Edgar, ha beszélünk, nevetségesek.”) ezzel a mondattal nyitja és zárja Herta Müller Herztier című regényét. Az emlékezés és beszéd szorongató nehézsége és az ebből a nehézségből következő átgondolt költőiség ott van szinte minden sorában. Nem tud nem beszélni, szembesítő fajta író, olyan, akin örök bélyeget hagyott egy kor és egy korszak, esetében ez a hetvenes és nyolcvanas évek Romániájának nagyon kemény és nagyon nacionalista diktatúrája. Sokáig úgy tűnt, hogy nem tud, nem fog és nem is akar másról beszélni, ezt kell a lehető legpontosabban és legtisztábban elmesélnie, pórusokba és bőr alá hatoló részletességgel, úgy, hogy kellemetlen és kényelmetlen legyen olvasni, de ne lehessen mégsem elfelejteni.
Szinte mindig ugyanarról ír, sokszor egészen zihálók és töredezetten pattogósak a mondatai, olyan apró és pontos részletekből épülnek, Read the rest of this entry »

Az Elle Man magazinnak egyszer már írtam a házasságról. Ezuttal arra kértek írjak a hűségről.
Írtam.

Ötödször mondod már, hogy muszáj elmesélni, nem bírod ki, egyszerűen muszáj. Én meg azt mondom, inkább hagyjuk, ne mondd el. Nekem se, neki se, senki másnak se. Tartsd meg a sztorit magadnak, maradjon a titkod. Dumáljunk inkább a fociról, vagy meséld el megint azt a esetet a folyékony nitrogénnel meg az akváriummal.
Hagyjalak már a folyékony nitrogénnel, az ötlet azért jó volt, és azóta vettettek új halakat. Most nem erről van szó, most egy csajról van szó, értsem meg, muszáj elmondani, anélkül nem ér az egész semmit, egyszerűen muszáj, Read the rest of this entry »

Az Elle Man magazin kért fel, hogy írjak a házasságról. Írtam is egy tárca monológot.

A házasságról kérdezel? Figyelj, én nem szoktam erről beszélni. Igen, itt az ujjamon a gyűrű, de akkor is, ez magánügy. Hogy nem tudod, hogy mit csinálj? Hat éve együtt vagytok, most már lépni kéne, ő nagyon akarja, az látszik rajta, tett is már célzásokat, ezeket te persze elengedted a füled mellett, de mégis csak, dönteni kéne. Jól van, értem. Először is egy kérdés van. Szereted? Read the rest of this entry »

A Budapesti Román Kulturális Intézet Kulturális Nívódíját Kocsis Zoltán zongoraművész, karmester kapta idén, a Média-díjat pedig Sükösd Miklós médiakutató, a Kultúra díjjat pedig én. Itt a beszéd, amit a díjjátadón elmondtam

Hölgyeim és uraim, kedves barátaim!
Nagyon nagy megtiszteltetés számomra ez a díj, szimbolikusnak érzem, hogy húsz évvel azután, hogy elhagytam szülővárosomat Marosváshelyt, könyvem első nemzetkőzi elismeréseként éppen a Román Kulturális Intézet díját vehetem át.
A fehér király című regényem csak nyomokban önéletrajzi, szerencsére mondhatom, hogy az én Marosvásárhelyen töltött gyerekkorom a néha meg-megélt nehéz pillanatok ellenére sem volt ilyen kalandos, brutális és nehéz.
Van azonban a könyvnek egy olyan önéletrajzi vonatkozása, amelyről mindenképpen beszélnem kell ezen a díjátadón, Read the rest of this entry »

Eszéki Erzsébet kérdezett, a Világgazdaság művészeti rovatában, aztkérte beszéljek egy számomra fontos képről. Váli Dezső “Műterem befejezett képpel” című képét választottam

Szerettem albumokat nézegetni gyerekkoromban. A szüleimnek köszönhetően sok képünk volt otthon is, könyvek és festmények között nőttem fel. Brueghel műveibe például napokra bele tudtam feledkezni. Apám gyakran vitt műtermekbe festő barátaihoz, órákon át tudtam bóklászni olyan marosvásárhelyi festők és szobrászok műtermeiben, mint Puskás Sándor vagy Balázs Imre.
A képek számomra az írásnál is fontosak, nálam általában ezekből születik meg a szöveg. Képet látok magam előtt, s amikor az élni kezd, abból indulok ki. A figuráimnak is meg kell elevenedniük előttem, aztán már elindulhatok a jelenetből.
Mindössze kétszer írtam úgy novellát, hogy létező képet vettem alapul, mindkettő az utóbbi fél évben történt. Az egyiknél Szilágyi Lenke egy fényképéről írtam. A másik még közelebbi: a Műcsarnokban éppen most látható az egyik legjelentősebb kortárs művész, Luc Tuymans kiállítása, s a katalógushoz Tolnai Ottó és én írhattam szöveget. Kaptam háromtucatnyi reprodukciót, ezeket nézegettem egészen addig, amíg történet nem lett belőlük. Read the rest of this entry »

Megjelent és a netre is felkerült a kolozsvári Korunk ír különszáma. Remek és izglamas lapszám, nekem is van benne egy rövid fordításom, Sebastian Barry nagyon jó első világháborús regényéből, a Long-long Way- ből. Itt a részlet egy részlete, de a Korunk honlapján ott az egész. Gyönyörű és hátborzongató lövészárok jelenet.

“Halál szövetségeseinek irdatlan árnyékát. Nem volt itt se betlehemi csillag, se bölcsek, se királyok, csak szegény angol és ír katonák, csupa egyszerű külvárosi szegény ember. Hősies tettekre buzdították őket, és bár nem a régi görög regék hősei voltak, szívükben mégiscsak visszhangot vert mindez. Senki a háborút úgy végig nem harcolhatta, hogy ne nyerjen valami fogalmat a kötelességről, hogy ne sejtse meg legalábbis azoknak a tetteknek a lehetőségét, amelyek felérnek a gyerekkor meséivel. Itt nem voltak sem apák, sem anyák, se szép kislányruhák, se körjátékok, se az ismerős templomok oszlopai, se az egymásra rakott ősrégi kövek, se a Szent Patrick-székesegyház, se a Christ Church. Csak egy remek minőségű agyagos szántóföld, azon kuporogtak, egyformán jelentéktelenül. Nem a bátorság helyszíne volt ez, de Willie számára a félelemtől és a borzalomtól úgy tűnt, hogy mégis van benne valamiféle igazság. A valóság volt ez maga, még nem fabrikáltak viccet belőle, még nem szerkesztettek köré anekdotát, hogy kezelhetőbbé tegyék, még nem írtak belőle újságcikket, még nem formálta történelemmé valami eszes ember. Keletkezésének sivár pillanatában maga volt ez a tiszta igazság, ez az aprócska kis esemény, amely hullát csinálhat belőle és az álmaiból.”

Kétezer négyben volt a Kultura.hu -n egy staféta rovat, ahol egy kapott kérdésre kellett válaszolni, aztán újrakérdezni valaki mástól. Tőlem a feleségem, Szabó T. Anna kérdezett, arra volt kíváncsi, hogy bírtam én regényt írni amíg ő a PHD disszertációját fejezte be.

Regényt befejezni nehéz. Elkezdeni se könnyű éppen, de befejezni sokkal nehezebb. Persze biztos vannak olyan módszeresen precíz írók, akik azon a napon, hogy belevágnak, már azt is tudják, hogy mikor lesznek készen, és attól kezdve nekik az egész írás csak egy nagy visszaszámlálás, várják mondjuk azt a keddi napot, amikor majd befejezik, a keddi nap eljön, és tényleg, leteszik a tollat, készen vannak, hurrá, lehet menni pezsgőt bontani. Read the rest of this entry »

Ambrus Zoltán Őszi napsugár és A gyanú című munkáit közreadó kötetéről.
Forrás: Népszabadság, 2007. szeptember 27.

Folytatásos regényt írni pokoli szórakozás lehet, különösen ami a hírlapokban kétheti vagy havi részletekben közölt regényeket illeti. Az írás, a megjelenés és a honorárium okozta eufória helyét pár folytatás után, mire odalesz a kezdeti lendület, elkezdi átvenni a határidő okozta, egyre nyomasztóbb kétségbeesés. Read the rest of this entry »

Rögtön a Fehér Király legelején szerepel a “jálézár” szó. Amikor a Tulipánok című novella- fejezetet írtam, nem gondoltam volna, hogy ez a szó ilyen nagy figyelmet kap majd. De kapott, merthogy kiderült, Magyarországon senki se tudja, hogy mit jelent. Magyarországon ugyanis nem voltak jálézárak. Erdélyben viszont (ahol én születtem és felnőttem és ahol a Fehér Király játszódik) minden zár jálézár volt, valahogy úgy, ahogy minden hűtőszekrényt fridzsidernek hívtak. Read the rest of this entry »

Forrás: ÉS

Miután kalandos körülmények között sikerült beszereznem a tíz évvel ezelőtt megjelent két remek Beckett-monográfiát, Anthony Cronin Samuel Beckett the Last Modernist és James Knowlson Damned to Fame című könyveit, és lett rendes könyvespolcom, és ezek a könyvek felkerültek szépen a B betűhöz, különös változást vettem észre a szoba hangulatán. Read the rest of this entry »

A tény, hogy Samuel Beckett Watt című regényének magyar kiadása csak ötvenkét évvel a regény megjelenése és hatvan évvel a regény elkészülte után lát napvilágot, amikor Beckett szinte valamennyi prózai műve régóta olvasható már magyarul, és még olyan obskurus alkotásai is több éve elérhetőek már, mint a kéziratban maradt és Beckett életében soha nem is publikált Meglehetősen jó nőkről álmodom bizonyára elárul valamit a Watt becketti életműben elfoglalt különös helyéről.
Elég csak belelapozni a könyvbe, máris látjuk, hogy nem egy átlagos regénnyel kerülünk szembe: cselekmény szinte nincs is, és még ezt a keveset is váratlan kitérők, dalok, versbetétek, mesterséges szöveghiányok, lábjegyzetek szabdalják és bonyolítják, közben ráadásul hosszú repetitív és permutatív listák aknázzák alá az olvasói figyelmet - tizegynéhány oldal is eltelhet azzal, hogy egy öttagú bizottság megpróbál összenézni, Read the rest of this entry »