Ebben a novellában is nagyon fontos a zene. Egyszer láttam Balázs Elemért, ahogy végíghúzta a seprűt a cinen, már akkor tudtam, hogy örökre velem marad majd az a mozdulat. Az írás a Litera Kis Magyar Dekameron pályázatán szerepel.

Balázs Elemérnek

Apám a szívéhez kapott, fejhangon kiabálni kezdett, hanyatt vágta magát, és rángatózva feküdt a perzsaszőnyegen. A szeme kifordult, sipákolva szedte a levegőt.

– Nem jó! – mondtam neki. – Állj fel, és próbáld meg még egyszer.

Apám abbahagyta a hörgést. Felült. – A faszomat, azt! Mi az, hogy megint nem jó?

– Nem jó, és kész – mondtam kegyetlenül. – Próbáld meg újra.

– Csak szívatsz – mondta apám.

– Te jártál két évig az orvosira vagy én?

Apám erre nem szólt semmit.

– Na látod – mondtam. – És azért hívtál ide, mert értek hozzá. Úgyhogy csináld szépen azt, amit mondok.

Apám feltápászkodott, megigazította a kordbársony zakóját, ivott egy kicsit az asztalra tett vizespohárból.

– Jó van – mondta –, felkészültem, szólj, ha kezdjem.

Én erre megráztam a fejem. – Á – mondtam –, nem, inkább hagyjuk, ennek így semmi értelme. A hülye is látja, hogy nincsen infarktusod. Anya ezt az életben nem fogja bevenni.

Apám ivott még egy kortyot a pohárból. –Tiszta hülye vagyok – mondta –, hogy juthatott épp ilyen baromság az eszembe. Egy olyan kaliberű dobos, mint amilyen én vagyok, nem kaphat infarktust. A dobos, az a szívétől dobos, attól, hogy ott bent hibátlanul ketyeg a ritmus.

– Tizenöt éve nem fogtál dobverőt a kezedbe – mondtam.

– Az mindegy, azért is csak anyád a hibás. Felgyújtotta a dobszerkómat. Leöntötte grillgyújtóval, aztán rádobta a nyitott zippómat. Pont azt, amelyiket Wyntontól kaptam. Nem emlékszel?

A szoba sarkában álló dobok felé intettem a fejemmel. – Na de a válóper után vett neked egy teljes új szerkót. Még jobbat, mint az eredeti volt.

Apám legyintett: – Nem magától vette, a bíróság kötelezte rá – mondta. – Az nem ugyanaz. Ráadásul az én pénzemből.

– Na jó – mondtam. – Próbáljuk újra.

Apám nagy levegőt vett, már kapta volna a szívéhez a kezét, de rászóltam. – Várjál.

Apám leengedte a kezét, kifújta a levegőt. – Mi van? – kérdezte.

– Mondom, ennek így semmi értelme. Ha hétszer szar voltál, nyolcadszorra is szar leszel.

– Mész a picsába – apám megint belekortyolt a pohárba.

A dobokra néztem: – Figyelj, most komolyan mondod, hogy tizenöt évig nézted a cuccot, és egyszer nem ültél mögé?

– Hagyj békén. Nem értesz te semmit az egészből.

– Nem is voltál soha igazi dobos –mondtam. – Jöhetsz nekem a dumákkal Chik Koreáról, meg Wynton Marsalisról, meg arról, hogy egy kézfogásra vagy csak Charlie Parkertől. Ha tizenöt évig kibírtad dobolás nélkül, akkor nem is vagy dobos.

– Anyád a hibás. Megátkozott, nem érted? Azt kívánta, haljak meg, ha még egyszer dobverőt fogok a kezembe.

– Legalább adtad volna nekem a cuccot – mondtam. – Még tíz év, amíg egy ilyenre összerakom a pénzt.

– Minek? Lófasz az, nem dobolás, amit te csinálsz. Az egy nagy lófasz – apám olyan arcot vágott, mint aki legszívesebben a földre köpne. – Ha valami normális zenét játszanál, de azt a fos regét, vagy mit, azt nem fogom támogatni.

– Nem rege, reggae – mondtam –. És nem fos zene.

– Nem a lófaszt. Umca-umca, tamtam-tamtam-tamtam-tamtam négy ütem, a harmadikat megtörni vagy megnyomni, azt annyi. Kurva nagy zenei kihívás.

– Én legalább zenélek. És élvezem. Nem a régi dicsőségből élek, hogy egyszer beugró zenésze voltam Wynton Marsalisnak, amikor a rendes dobosa kificamította bokáját.

– Most jár a pofád, de te is a régi dicsőségemből élsz. Ha nem úgy hívnának, mint engem, lófaszt érdekelnél.

– Dögölj meg!

Apám két kézzel védekezően felém intett: – Nyugi – mondta. – Mindjárt itt lesz anyád, próbáljuk el még egyszer.

Megráztam a fejem. – Minek? – mondtam. – Szar színész vagy, anya nem fogja bevenni. De majd én megoldom.

– Na hagyjál.

– Figyelj – mondtam –, ne ijedj meg – benyúltam a kabátom zsebébe, elővettem a sokkolót, aztán odamutattam apámnak.

– Hát ez kurva nagy ötlet –mondta apám. – Igaz, hogy mindig is utáltam a villanyborotvát, de attól, hogy sima a pofám, még nem lesz hitelesebb az infarktus – mondta.

– Ez nem villanyborotva – mondtam én, és közelebb léptem apámhoz.– Nem villanyborotva, hanem egy sokkoló. – Mielőtt még bármit is mondani tudott volna, oldalról a nyakához nyomtam az elektródákat, aztán keményen megnyomtam a gombot.

A sokkoló sistergő kék szikrákat szórt, apám felüvöltött, az arca egész fehérre sápadt, a szemei kifordultak, tényleg sokkal meggyőzőbb volt, mint a korábbi próbálkozásai, az arca is gyönyörűen rángatózott. – A reggae nem szar zene – mondtam, aztán elengedtem a gombot.

Apám összecsuklott, mozdulatlanul feküdt a földön.

Egy kicsit vártam, aztán finoman megbökdöstem a bakancsommal. – Jól van – mondtam –, ébredj fel!

Apám nem mozdult.

– Ébredj már fel, hallod! – mondtam.

Apám nem mozdult.

– Na ne szórakozzál, háromezer voltra volt csak állítva, attól nem lehet ilyen bajod.

Apám nem mozdult.

Szederjes szájjal, kifordult szemekkel feküdt a perzsaszőnyegen, sőt, mintha a mellkasa sem mozgott volna egyáltalán.

– Hallod, ébredj már fel – mondtam megint, apám még mindig nem mozdult, kirázott tőle a hideg. – Úristen – odaugrottam az asztalhoz, felkaptam a poharat, a tartalmát apám képébe fröccsentettem – Apa! – kiáltottam. – Ébredj fel, hallod, ébredj már fel!

Apám úgy ült fel, mint ahogy ezekben az nyúszkúl horrorokban szoktak a higanymozgású élőhalottak, és úgy is üvöltött hozzá, mint egy zombi, csak artikuláltabban. – A kurvaistenfaszátbasszamegalópicsa! Szemen öntöttél vodkával, bazmeg! Megvakulok bazmeg! Hülye vagy bazmeg! Hozzál már egy törölközőt, az anyád picsája! Hallod! Megvakulok! Azistenbasszameg – és így tovább.

Nem bírtam ki, sajnáltam, de muszáj volt röhögjek, persze rohantam közben törülközőért a fürdőszobába. – Bocs, basszus, nem tudtam, hogy vodka – de közben még mindig röhögtem.

– Megvakulok, bazmeg! A faszt kell ezen röhögni, ilyen állat fasz fiam is csak nekem lehet, bazmeg! Add már ide azt a kurva törölközőt! Az istenfaszát neki!

Odaadtam, az arcára nyomta, elkezdte törölgetni a szemét: – Basszam!, de csíp, belehalok – mondta –, segíts már felállni.

Segítettem.

Valahogy felállt, aztán kibotorkáltunk a fürdőszobába.

Megengedtem a csapot, apa a kagylóhoz hajolt, két kézzel elkezdte a szemére lögybölni a vizet,

– Basszam! –mondta. – Ez durva volt. Azt hittem, meghalok.

– Nem arról volt szó, hogy már évek óta nem iszol? – kérdeztem.

– Majd próbálj te vodka nélkül infarktust szimulálni – mondta, aztán leengedte a törülközőt. – Mi az istent csináltál velem, mi? Mi a francnak jöttél nekem azzal a zárlatos borotvával?

– Mondom, hogy nem borotva, hanem sokkoló – mondtam. – Gyere, megmutatom.

Visszamentünk a szobába, apám elővette a padlóvázából a vodkásüveget, meghúzta, felém kínálta. – Kérsz?

– Nem. – Felemeltem a kisasztalról a sokkolót, megmutattam neki. – Sokkoló. Ezek az elektródák, ezeket kell a nyaknak nyomni, a tekerőn beállítod, hogy milyen erős legyen, aztán megnyomod a gombot. Fasza, nem?

Apám kivette a kezemből, forgatta, nézegette. – Fasza – mondta, de láttam, hogy villan közben a szeme. Elkaptam a csuklóját, még mielőtt a sokkolót a nyakamnak nyomhatta volna.

– Nana! – mondtam – Nem én akarok infarktust szimulálni.

– Jól van, bassza meg – apám sóhajtott, leengedte a karját, hagyta, hogy kivegyem a kezéből a sokkolót. –De mi a terv? Ezzel fogom leteríteni anyádat? Megérdemelné a vén kurva.

Vállat vontam: – Nem. Az lesz, hogy a sokkolót szépen felszigetelőszalagozzuk a bal hónod alá, úgy, hogy a könyököddel meg tudd nyomni a gombot. Aztán amikor infarktust akarsz kapni, akkor jobb kézzel ne a szívedet fogd, hanem a bal felkarodat, a vállból sugárzó erős fájdalom amúgy is tipikus infarktus tünet, szóval odakapsz, és szépen ráhúzod a könyöködet a gombra. Úgy fogsz rángatózni, mint a sózott béka. Fasza lesz. Nem tudom, mit akarsz ezzel elérni, de az tuti, hogy jól fog kinézni.

Apám egy darabig a sokkolót bámulta, nem szólt semmit, aztán csak megszólalt.– Bassza meg. – mondta halkan, rám nézett: – Na jó. – Sóhajtott, megrázta a fejét, a faliórára mutatott: – Csináljuk. Anyád mindjárt itt lesz.

– Van szigetelőszalagod? – kérdeztem.

Bólintott: – Kint a konyhában.

Kimentünk.

A konyha tele volt mosatlan edényekkel meg tányérokkal, meg kibontott konzervdobozokkal. Apám odament a kredenchez, kihúzta a szerszámos fiókot, beletúrt, nem találta a szigetelőszalagot.

– Várjál – mondtam –, segítek. – Kiemeltem a helyéről a fiókot, a konyhaasztalra tettem, turkálni kezdtem a csavarhúzók, drótgombolyagok, szeges zacskók, lécdarabok és összegyűrt nejlonzacskók között.

– Azért most már elmondhatnád, hogy pontosan min is vesztetek össze – mondtam. – Ne adj isten, tényleg meghalsz, és sose tudom meg az igazat.

– Nagyon vicces – apám megrázta a fejét. – Anyád sose mesélte el?

– Nem – mondtam, közben az egyik zacskó alól előhúztam egy málladozó tekercs barnásfekete szigetelőszalagot.

– Hülye voltam – szólalt meg apám. – Megcsaltam anyádat. Egy kubai énekesnővel. Aztán megbántam és elmeséltem neki. Kértem, hogy bocsásson meg. Meg is bocsátott volna, ha nem jártatom annyit a számat. Ha csak egy sima akármilyen nő lett volna, akkor nem bánta volna. De mikor megtudta, hogy énekesnő, akkor elhatározta, hogy tönkreteszi az életem. Tudod, anyád is énekesnő akart lenni.

Bólintottam: – Tudom.

Apám bólintott.– Nem volt elég jó a hangja, meg félt a színpadtól – elhallgatott, maga elé nézett.

Olyan szomorú volt az arca, hogy egész megsajnáltam. – Meséld tovább, csak vedd le az inged –mondtam. – Felragasztom rád a sokkolót.

Apám bólintott, kigombolta az ingét, én elkezdtem csíkokat vágni a szigetelőszalagból, az egyik végüket az asztal szélére ragasztottam, ott lógtak szépen sorban.

– Anyád elhatározta, hogy bosszút áll rajtam. Elhatározta, hogy tönkretesz. – Beszéd közben apám felemelte a karját, én szépen a hóna alá nyomtam a sokkolót, elkezdtem a szigetelőszalag csíkokkal a bőrére ragasztani – Anyád szerzett magának egy jó ügyvédet, nagyon megkopasztott, tudod, akkor még keményen ittam, úgyhogy nem volt nehéz. Azóta is havonta kell fizessem neki az apanázst miattad, meg az öcséd miatt, ami kevés jogdíjam jön, az odamegy mind. Faszom gondolta akkor, hogy több lemezem nem lesz. Ráadásul kikötötte, hogy nem küldhetem postán, vagy banki átutalással, minden alkalommal személyesen jön el érte. Látni akarja, hogy szenvedek. Hogy sorvaszt az átok.

Épp az ötödik csíkot ragasztottam rá. – Hagyjál már ezzel átokkal.

– Asszed, berúgtam, és félrebeszélek. Akkor az se igaz, hogy felgyújtotta a cuccomat, mi?

Hát ez tényleg igaz volt, én is láttam a szétégett dobokat.

– Jól van, az tényleg kicsit túlzás volt, de azért túl lehetnél már ezen.

– Ha csak simán felgyújtja a dobjaim, azon túl is lennék. De anyád, az teljesen tönkre akart tenni, azt akarta, hogy soha az életben többet ne dobolhassak. Összeszedett valahonnan magának egy kubai fiút, aki itt orvosnak tanult, de igazából ilyen kubai vudu varázsló volt, vagy mi az isten, na az kitanította anyádat, hogy mit csináljon. Ha azt hiszed, hogy csak simán felgyújtotta a dobjaimat, akkor nagyot tévedsz, előtte ugyanis bezárt az állótamba egy kiszúrt szemű fekete macskát, hogy az is elégjen a dobokkal együtt, hogy megfoganjon az átok. Azt akarta, hogy álljon meg a szívem, ha még egyszer dobverőt veszek a kezembe.

A szigetelőszalagok elfogytak, a sokkoló szilárdan oda volt ragasztva apám hóna alá, úgy nézett ki, mint valami csúf fekete kinövés.

Ezt a macska dolgot apám még sose mesélte el. – Viccelsz, ugye? – kérdeztem, de láttam az arcán, hogy nem viccel egyáltalán.

– Nem nézed ezt ki anyádból, mi?

Eszembe jutott az a jelenet, amit anyám akkor vágott le, amikor hazavittem a jamaikai barátnőmet, és inkább nem mondtam semmit. Anya metszően kedves volt a lánnyal, de vacsoránál véletlenül pont úgy lökte fel a poharát, hogy szegény lány blúzát leöntötte borral, aztán kimentek a fürdőszobába, hogy gyorsan bekenjék foltkiszedővel, és mikor visszajöttek, a lány egészen szürke volt, végigette a vacsorát, engedte, hogy hazakísérjem, de csókot már nem adott, aztán másnap SMS-ben szakított velem, és nem láttam soha többet.

Most meg apám láthatott valamit az arcomon. – Ugye-ugye – mondta. – Anyád minden hónapban idejön, elveszi a pénzt, aztán előveszi a táskájából a régi kedves dobverőimet, meg a seprűt, amelyikkel Wyntonnak doboltam, és odakínálja, hogy fogjam meg, ha merem. És sose merem, és akkor mindig kinevet és kicsúfol. Azt is mondta, hogy ha akarná, akkor vissza tudná vonni az átkot, de nem akarja. Már térden állva is könyörögtem, de csak még jobban nevetett.

Apám beszéd közben elkezdte felvenni az ingét.

– Várjál, előbb próbáljuk ki – mondtam. – Minimumra állítom.

– Muszáj? – kérdezte apám.

– Menjünk biztosra.

Apám bólintott, jobb kézzel megfogta a könyökét, összeszorított a fogát, aztán a felkarját a sokkolónak nyomta.

A hóna alól sercegés hallatszott, láttam, hogy az egész teste megremeg.

– Jó lesz – mondtam. – Erősebbre állítom.

Szomorúan bólintott. – Állítsd – mondta.

Négyezerötszáz voltra állítottam, aztán segítettem neki felvenni és begombolni az inget. – Még mindig nem egészen értem, mit akarsz ezzel – mondtam.

– Figyelj, én ezt nem bírom tovább – mondta apám. – Már minden éjszaka a dobolásról álmodok, és a múltkor már álmomban se tudtam dobolni, borzalmas volt, ott ültem a Charlie Parker mögött, érted, Max Roach helyén, és mintha ólomból lett volna a két kezem, meg se tudtam mozdítani a karom, és Bird úgy nézett rám, hogy azt hittem ott halok meg. Szóval azt találtam ki, hogy ráveszem anyádat, hogy vonja vissza az átkot. Az se érdekel, ha belehalok. Amikor most majd megint cukkolni fog a dobverővel, úgy teszek, mintha megfognám, aztán infarktust kapok. Azt remélem, hogy anyád a szíve mélyén egy kicsit csak szeret még, különben mi a francnak kínozna ennyi éven át, és ha szeret, akkor csak nem hagy meghalni, ha látja, hogy a végemet járom, akkor visszavonja az átkot. – Elhallgatott, sóhajtott egyet. – Tudom, hogy nem valami nagy terv, de jobbat nem bírtam kitalálni. Na, jobb ha elmész, nem akarom, hogy téged is itt találjon.

Visszamentünk a nappaliba, felvettem a kabátom. Apám közben meghúzta a vodkásüveget, aztán visszarakta a padlóvázába. Egész öregnek látszott, öregnek és törékenynek, hirtelen nagyon megsajnáltam. – Szorítok neked – mondtam. – Ne felejtsd, hogy hangosan kell üvöltened, hogy elnyomja a hangod a sercegést.

Apám bólintott – Igyekszem – mondta. – Gyere ide.

Odaléptem hozzá, apám megölelt, én is visszaöleltem. – Ne félj –mondtam –, sikerülni fog.

Apám elengedett, hátralépett, rekedten megszólalt: – Figyelj – mondta. – Ha mondjuk mégis meghalnék, akkor rád hagyom a dobokat. Most menj!

Már az előszobában voltunk, amikor apám egyszer csak mozdulatlanná merevedett. – Anyád! Jön! – mondta, és tényleg, én is hallottam, hogy kopognak felfele a lépcsőn anyám cipősarkai. – Gyorsan – mondta apám –, gyere.

Visszamenetünk a nagyszobába, odaterelt a nagy szekrényhez, kinyitotta – Mássz be! – mondta.

Bemásztam. Apám rám csukta a szekrényt. A naftalin- és porszagú ruhák között nem volt egészen sötét, a szekrény ajtajának méhviasszal bevont deszkái megvetemedtek, a köztük lévő vékony réseken bejött valamennyi fény. Az egyik rés egy helyen annyira széles volt, hogy kiláttam rajta. Odatapasztottam a szemem, és épp láttam, hogy anyám besuhog a szobába.

A kedvenc fekete nadrágkosztümje volt rajta, a haja kontyban, a falon lógó nagy aranykeretes tükörben még a kontyát összefogó ezüst hajtűt is tisztán láttam. Az arcán valami különös kegyetlenség ült, ahogy végignézett apámon. – Megint iszol – mondta köszönés helyett, és én éreztem, hogy végigborsódzik a hátam, pont olyan volt a hangja, mint amikor a barátnőm vörösborfoltos ingére nyomta az asztalkendőt és azt mondta neki, „egyet se aggódj drágám, egy perc alatt kivesszük onnan azt a csúnya foltot”.

Apám erre azt mondta, hogy nem iszik, mért is inna, különben is anyámnak mi köze hozzá, anyám meg azt felelte, hogy ne hazudjon neki, kilométerekről érzi rajta a vodkaszagot, aztán megpördült a sarkán, és körbenézett a szobában, és egy pillanatra azt hittem, hogy engem is meglátott a szekrényben, de nem, hanem a padlóvázán állapodott meg a tekintete, odalépett, kivette belőle a vodkásüveget, diadalmasan odamutatta apámnak, és úgy kérdezte, hogy az mi, ha nem vodka, ráadásul a szagáról megmondja, hogy legalább hetven fokos.

Apám erre nem mondott semmit, elővett a zsebéből egy borítékot, odaadta anyámnak, és mondta, hogy itt van, vigye a járandóságát, aztán menjen, ne kínozza tovább.

Anyám elvette tőle a borítékot, kibontotta, lassan, a bankjegyeket zörgetve elkezdte számolni a pénzt.

Apám nézte, hallgatott, aztán megszólalt. Azt mondta, hogy ahogy eddig sokszor, most is el kell mondania, hogy tényleg szívéből megbánt mindent. Anyám tudja meg, hogy azóta is és akkor is csak őt szereti és szerette, az a nő csak a hangjával szédítette meg, becsületszavára nagyon megbánta, és szépen kéri anyámat, engedje, hogy újra doboljon.

Erre anyám azt mondta, hogy tőle apám annyit dobol, amennyit csak akar, hát nem vett neki ilyen szép, remek és drága dobokat?

Apám erre azt mondta, hogy ő már nem bírja tovább, tényleg nagyon megbánta ezt az Inezt, könyörögve kéri anyámat, hogy bocsásson meg neki.

Anyám erre azt mondta, hogy arról szó sem lehet, és különben is, tudja, hogy apám hazudik neki, nemcsak az az egy kurva volt, tudja ő jól, hogy összevissza csalta a grúpijaival, nincs olyan város a világon, ahol meg ne csalta volna, úgyhogy megérdemli, nagyon is megérdemli a szenvedést.

Apám erre elkezdett kiabálni, hogy anyám nem normális, hát milyen grúpikról beszél, ahhoz egy rock-zenekarban kellett volna dobolnia, a dobosoknak különben is csak a resztli marad, a jazzdobosoknak meg csak a resztli resztlije, például az olyan nők, mint az anyám.

Anyám erre kikérte magának, hogy ő grúpi lett volna, aztán azt kezdte kiabálni, hogy tudja meg apám, hogy ő a maga részéről mindig is utálta a dzsesszt, a vinnyogó szaxofonokat, a hülye széteső ritmuszongorázást, az idiótán brummogó bőgőt, de legjobban azt a szar összevissza dobolást, azt utálja, az apám helyébe örülne, hogy nem kell már azzal kínozza magát, különben is, ha apám akar, és mer, hát doboljon csak, zenéljen csak újra a büdös kurváinak.

Ahogy ezt kiáltotta, benyúlt a retiküljébe, és elővett onnan egy kis seprűs dobverőt, és apám felé nyújtotta, és közben azt kiáltotta, hogy megismeri, ugye, ez a kedvenc dobverője, az, amelyikkel annak a drágalátos Wyntonnak dobolt, itt van, fogja meg, ha meri, tessék, vegye el, és közben fenyegetően apám felé lépett, és felé döfött a dobverővel, és a dobverő végén a kis seprűszálak gonoszul remegtek és csillogtak, és anyám megint azt kiáltotta, hogy mi lesz már, fogja meg, ha meri.

És akkor láttam, hogy apám nagy levegőt vesz, és tudtam, hogy most következik az infarktus, és akkor apám azt kiabálta, hogy tudja meg, hogy nem fél tőle, és az átkától se fél, mert ő igenis még mindig szereti, és tudja, hogy anyám is szereti őt, azért, mert őket egymásnak rendelte a sors, és ahogy ezt mondta, kinyúlt és egy ujjal megérintette a dobverőt, és a karjához kapott, és felordított, hogy a szíve, a szíve, a szíve, és hanyatt vágta magát, úgy dőlt el, mint egy zsák, és közben nagyon hangosan üvöltött, és rángatózott, és az arca olyan fehér volt, mint a kréta.

Én akkor az anya arcát is láttam, hogy egy pillanatra kiül rá az aggodalom, de csak egy pillanat volt, mert ekkor apám zakója füstölni kezdett, és anyám azt kiáltotta, hogy ez meg mi az isten, apám meg megint pont úgy ült fel, mint amikor szemen öntöttem vodkával, és azt üvöltötte, hogy ég, az egész inge ég, és elkezdte letépni magáról a zakót meg az inget, de akkor az inge már nem is égett, csak füstölt, a sokkoló gombja viszont beragadhatott, mert még mindig szikrázott és sercegett.

Amikor anyám meglátta sokkolót, szinte elmélyültek a ráncok az arcán a haragtól, kéken ömlött végig rajta a méreg, azt kiáltotta, hogy apám csaló gazember, csaló és hazug, tessék, megint becsapta őt, ő meg egy pillanatra tényleg elhitte, hogy apám csak őt szereti, hogy mindig is őt szerette, de már tudja, hogy az hazugság, hazugság, hazugság, megérdemli, hogy beteljesedjen a sorsa. Azzal odaugrott apámhoz és az apám nyitott tenyerébe nyomta a dobverő seprűt.

Amikor a seprű az apám kezéhez ért, mintha valami zölden lobbant volna, zölden, mint a macskák szeme, és a sarokban megszólalt a dob, finoman, szépen, úgy, mint amikor apám fénykorában végighúzta a cinen a seprűt, és apám akkor összecsuklott, a dobverő seprűvel a kezében rángatózott, és tudtam, hogy meg fog halni, ha nem teszek valamit, akkor tényleg meg fog halni, és akkor feltéptem a szekrény ajtaját, és kiugrottam belőle, és közben hallottam, hogy anyámból feltör a sírás, hogy ő nem akarta, ő ezt nem akarta, olyan volt, mintha nem is sírna, hanem valami furcsa operaáriát énekelne jajongva.

Amikor engem meglátott, elhallgatott, és csak állt, és kapkodta a levegőt, de én akkor már tudtam, hogy mit kell tennem.

Felkaptam a vodkásüveget és odaugrottam a dobokhoz, és rájuk locsoltam a tartalmát, a tamokra és az állótamra és a cinekre, és az egész méregdrága dobszerkóra, és aztán letéptem az apám oldaláról a sercegő és szikrázó sokkolót, és odaugrottam, és rányomtam az állótam közepére, és a vodka meggyúlt és a dob lángolni kezdett, ropogva, zúgva, pattogva égett, és akkor láttam, hogy apám harmadszor is úgy ül fel, mint egy zombi, de most nem káromkodott, hanem csak ült, és a kezét nézte, benne a dobverő seprűvel, és aztán egyszerre nevetni kezdett, és akkor anyám meg megint sírni kezdett, hosszan, mélyen, zokogva, én meg a lángoló dobszerkóra néztem, és nem tudtam eldönteni, hogy most akkor én sírjak vagy nevessek.

Egyperces, vagy inkább félperces. Az ÉS-ben jelent meg.

Sokáig nem nyúlok apám szekreteréhez. Már egy hónappal túl vagyok a temetésen, de még mindig nem. Aztán egyszer csak nem bírom tovább. Bemegyek a szobájába, kiveszem a kulcsot onnan, ahol mindig is tartotta, a kispárnája alól. Simán elfordul a zárban, a szekreter ajtaja sem nyikorog. Három polc van, a legalsó üres, a középsőn egy törött fülű, narancsvirágokkal festett kínai porcelán teáscsésze, az aljába beleszáradt tealevelek. A legalsó polcon egy papírzacskó. Kibontom, tele van lapos medvecukor-tekercsekkel. Össze vannak ragadva, de kiveszek egyet. A számba veszem, poros és keserű, végighúzom a nyelvem a recés felületen. A szájpadlásomhoz nyomom a cukrot, a torkomba folyik az íze. Öklendeznem kell, a tenyerembe köpöm. Fekete, csillogó tekercs, rámarkolnék, elhajítanám. Elképzelem, hogy síkosan átpréselődne az ujjaim között. Nem markolok rá. Magam elé tartom a tenyerem, mintha egy tálca lenne, kiviszem a medvecukrot a fürdőszobába, hosszan szárítom a hajszárítóval, oldalról fújom, a bőröm kipirosodik, átforrósodik, fáj. A medvecukor lassan visszamattul, megkeményszik. Megvárom, hogy kihűljön, visszaviszem a szobába, visszateszem a zacskóba, a zacskót vissza a polcra. A szekretert becsukom, visszazárom, a kulcsot a helyére teszem. Kimegyek a szobából, a tenyerem a nadrágomhoz dörzsölöm, apám megbontott kézkrémes tégelye jut eszembe, a kupak alatt a visszahajtott védőfólia, alatta a fehér krém.

Egyperces, vagy inkább félperces. Az ÉS-ben jelent meg.

Az öregasszony a liftajtó előtt a kerekes szék karfájába kapaszkodik, a villogó gyűrűktől az ujjai még csontosabbnak látszanak. A parókája félrecsúszott, kiabál. A reptéri hangosbemondó közben kapuváltozásokat és járattörléseket jelent be. Az öregasszony hangja éles, messzire hallatszik, ahogy azt kiabálja, nem akar még egyszer a lifttel menni, értsék meg, hogy fél a lifttől, fél a szűk helyektől, vigyék őt a mozgólépcsőn, nagyon szépen kéri, csak most még az egyszer, kivételesen.
A fiatal ápoló erőltetett kedvességgel, kicsit elmélyített hangon próbálja megnyugtatni, mondja, hogy nagyon sajnálja, de nem lehet, a biztonsági előírások nem teszik lehetővé, a lift gyorsabb is, biztonságosabb is, a néni ne aggódjon, egy perc, és már lent is lesznek, a néni nyugodjon meg, ne kiabáljon.
Az öregasszony tovább kiabál, azt kiabálja, hogy nem érti, mért kellett feljönni, ha utána megint le kell menni, nem érti, mi szükség volt erre az egészre, mit kínozzák őt megint. Kiabálás közben elengedi a karfát, lenyúl, megfogja a vastag gumikerekeket, lassan hajtani kezdi a széket el a liftajtótól, a mozgólépcső felé.
Az ápoló a kerekes szék elé áll, idegesen rövid, tejszőke hajába túr, senki se tehet arról, hogy rossz idő van, mondja, nagyon szépen kérem, asszonyom, ne csináljon jelenetet. Megfogja a kerekes szék karfáját, az öregasszony még mindig a kerekeket fogja, próbálja elfordítani a széket, az ápoló nem engedi, a szék nekimegy a combjának, az ápoló hangja felcsattan, hagyja abba, asszonyom, azonnal hagyja abba, kiáltja.
Az öregasszony elengedi a kereket, összehúzza magát, az ápoló elengedi a szék karfáját, az öregasszony közben egyik kezével elkezdi leráncigálni a gyűrűket az ujjairól, egyet, kettőt, aztán a harmadikat is, kérem, mondja, az ápoló felé nyújta a tenyerét, benne a három gyűrűvel, kérem, nagyon kérem, segítsen.
Az ápoló elvörösödik, szinte céklavörös az arca, nem néz a gyűrűkre, nem néz az öregasszonyra, a kerekes szék mögé lép, aztán szó nélkül tolni kezdi a mozgólépcső felé.

Egyperces, vagy inkább félperces. Az ÉS-ben jelent meg.

A férfi bizonytalanul lépked, úgy nyit be a kávézóba, mint aki láthatóan nem egészen tudja, hogy hol van. Az ég felhős, de ő mégis hunyorog a reggeli fényben. Áll, két kézzel felnyúl, egy pillanatra eltakarja a szemét, aztán végighúzza a tenyerét az arcán és az állán, a bőre szinte kék a friss borotválástól. Körülnéz, meglát egy üres asztalt, arra fordul, lassan odamegy, amikor odaér, két kézzel elkapja a szélét, egy darabig csak áll, aztán egy székre zökken. Félregombolt, gyűrött inge nem illik a vadonatúj fekete öltönyéhez, a zakó ujján még ott az árcédula. Ahogy a karját az asztalra támasztja, az árcédula érdesen csúszik végig az asztal lapján, a férfi felemeli a kezét, az árcédulát nézi, még mindig hunyorog.
A tulaj a pult mögött ül, újságot olvas. Felnéz, a lapot nem csukja, be, odaszól a pincérnőnek. - Megint elengedtek egyet.
A pincérnő sóhajt, vizeskancsót tesz a tálcára, mellé egy nagy poharat. A férfi asztalához megy, nem kérdez semmit, az asztalra teszi a poharat, teletölti vízzel.
A víz hangjától a férfi megremeg, összehúzza magát, elfordítja a fejét.
A pincérnő megint sóhajt, a férfi elé teszi a poharat. Megérinti a férfi vállát, az férfi válla megfeszül, a keze az asztal szélére markol. - Semmi baj - mondja a pincérnő. - Csak víz.
A férfi oldalról, sandítva nézi a poharat, aztán hirtelen odafordul, elkapja, felemeli, két kézzel fogja, vad, nagy kortokban nyeli, szinte öklendezve iszik. A poháron keresztül felnagyítva és eltorzítva látszanak az árcédulán a számok, a márkajelzés, a vonalkód. A férfi leteszi az üres poharat, elengedi, nézi. - Ártatlan vagyok - mondja hirtelen.
A pincérnő bólint. - Hát persze hogy az - mondja, a hangja lágy, kicsit unott. Felemeli a kancsót, hogy megint teletöltse a poharat.

Egyperces, vagy inkább félperces. Az ÉS-ben jelent meg.

A Trabantból nem tűnt ilyen keménynek a föld. Próbálja belenyomni a kis tábori ásót, alig megy bele, nekifeszül, ide-oda mozgatja a lapját, lefele nyomja, végre kifordul a rög, a föld egészen sötét, majdnem fekete. Másodszorra már könnyebb, oldalról nyomja bele a földbe az ásó lapját. A földön térdel, úgy dolgozik, a bokrok eltakarják, kényelmesebb is így, az ásó nyele nagyon rövid. A lyuk már a könyökén felül ér, leteszi az ásót, beszívja a nedves földszagot. Keserű. Felemeli a lyuk mellől a nejlonzacskót, kiveszi belőle a papírtörlőbe csavart kést, a lyukba akarja dobni, nem dobja a lyukba, lehántja a késről a papírtörlőt, a törlőt dobja a lyukba, aztán a zacskót is. A kést a földre teszi. Nézi. Tisztának látszik, tudja, hogy nem az. Megfogja a hengeres fanyelet, még mindig jó érzés. Beledöfi a lyuk mélyébe, a földbe, át a zacskón, át papírtörlőn. El akarja engedni, nem engedi el, kihúzza, beledöfi újra, megint el akarja engedni, megint nem engedi el, megint kihúzza, megint a földbe döfi. Aztán elengedi. Otthagyja a lyukban. Felnéz. Liheg. A bokrok eltakarják előle a Trabantot. Körülnéz. A bokrokon túl az út üres, a mező üres. Az út felfut egy dombra, fent a domb tetején egy kopasz tölgyfa. Arról jött. Nézi. Két kézzel elkezdi visszatömni a lyukba a földet. Már nem liheg.

Ez egy hatrészes mini ciklus, a Népszabadság karácsonyi számában jelent meg.

1. A vaslétra

A vaslétra nagyon hosszú, felér egész a negyedikig. Feketére van festve. A tövében állok, segítek az öcsémnek, hogy elkezdjen felfele mászni. Az öcsém még csak négyéves, sokkal kisebb nálam. És sokkal könnyebb is. Meg kisebb növésű. Amikor én akkora voltam, mint ő, nehezebb voltam. Nagyobb és nehezebb. Tudom, hogy neki sikerülni fog. Mondom, hogy ne féljen, neki sikerülni fog. Azt mondja, hogy nem fél, de látom, hogy fél. Mászik felfele a vaslétrán, Read the rest of this entry »

Karácsonyi tárca.

A karácsony előtti napon, akkor, amikor a cukrokat szoktuk felkötni, akkor derült ki, hogy idén nem jöhet keresztapám és nem hozhat németből szaloncukrot. És minálunk nem lehetett sehol szaloncukrot kapni, és kockacukrot se, és savanyúcukorkát se, és kristálycukrot se, és porcukrot se, pedig ha kockacukrot vagy savanyúcukorkát lehetett volna, akkor azt becsomagolhattuk volna szalvétába és sztaniolba és csinálhattunk volna szaloncukrot saját magunknak és feltehettük volna azt a fára, a kristálycukorból meg a porcukorból meg főzhettünk volna karamellát vagy pergelt cukrot és becsomagolhattuk volna színes papírokba és felköthettük volna a fára, de egyik se volt, és nagymama az mondta, hogy most mi lesz, ez lehetetlen, és tűrhetetlen, ilyen még sose volt, valamit muszáj lesz csinálni, és mondta nagyapának, hogy találjon ki valamit azonnal.
Nagyapa erre azt mondta, hogy azt találta ki, hogy csomagoljunk kicsi kavicsokat a szalvétákba meg sztaniolba, mert az is szépen fog mutatni a fán, de nagymama erre azt válaszolta, hogy arról szó sem lehet, a fára szaloncukor kell, olyan, ami édes, és amit meg lehet enni, és ő, hogyha addig él is, szerez szaloncukrot, és a nyakába kötötte a selyemsálját, és felvette a fehér rókakucsmáját, amelyiknek oldalt hullott a szőre, és felvette a télikabátját, és a hóna alá csapta a kosarat, és elment.
Nagyon sokáig nem jött haza, Read the rest of this entry »

Egyperces. Vagy inkább félperces. Az ÉS-ben jelent meg.

Néha az kell, hogy megtalálják, hogy mindenki lássa és megértse, hogy mi az üzenet. Máskor meg épp az a lényeg, hogy nyoma se maradjon, úgy eltűnjön, mintha nem is létezett volna soha. Van, amikor úgy kell intézni, mintha magától történt volna, van, amikor úgy, hogy balesetnek látsszon, vagy úgy, hogy az is legyen.
Olyan is van, hogy egy darabig tartani kell, olyankor arra kell vigyázni, hogy ne próbálkozhasson semmivel, és ne tehessen nagyobb kárt magában. Fontos, hogy ne gyűjthessen információt, arra az esetre, ha mégis el kéne engedni utána. Ez mondjuk nem annyira jellemző. Néha ki kell szedni belőle, hogy mit tud, máskor úgy kell tenni, hogy ha majd megtalálják, azt hihessék, hogy ki akartuk szedni belőle azt, amit tudott.
Tudom, elsőre bonyolultan hangzik, de nem az. Mindenre megvannak a megfelelő módszerek, mindenhez megvannak a szabályok, amiket be kell tartani. Ha az ember tartja magát ezekhez, nagy baj nem lehet. Vannak, akik szeretnek nagy feneket keríteni ennek az egésznek, a legtöbbször azért, hogy saját maguk előtt fényezzék magukat, de az igazság az, hogy végső soron ez is csak egy mesterség.

Egyperces. Vagy inkább félperces. Az ÉS-ben jelent meg.

A padon ül, kicsit kényelmetlen, annyira tele vannak a zsebei, a tartalmuk nyomja a combját és a fenekét. A hidat nézi, vagyis inkább a szürkén áramló vizet a híd alatt. Jégkrémet eszik. Van, amire fel lehet készülni, és van, amire nem, gondolja. A jégkrém kívül csoki ízű, a belsejében sűrű málnavelő, gyerekkora óta nem evett ilyet, nem is tudta, hogy még gyártják. A büfébe telefonálni ment be, a mobilját már nem hordja magánál, annál több esze van, de mégiscsak mondani akart valamit a fiának. A büfében nem volt telefon, úgyhogy a hívásból nem lett semmi, viszont meglátta a jégkrémet. Még a csomagolása is egészen olyan volt, mint gyerekkorában. Az íze is olyan, talán egy kicsit édesebb.

Sokan hitték, hogy felkészülhetnek rá, gondolja. Még akkor is, amikor a padra szíjazva feküdtek, kipeckelt szájjal, még akkor is, amikor a padot az előírásoknak megfelelően úgy fordították, hogy a fejük lejjebb legyen, mint a tüdejük. Még akkor is, amikor az arcukra terített géz rétegein át elkezdett befolyni a víz az orrukba, elkezdte megtölteni a torkukat és a garatjukat.

A jégkrémbe harap, a szája megtelik a sűrű málnaízzel. Szimulált fulladás, gondolja. A géz alól felbukkanó arcokra gondol, ahogy mohón nyelték a levegőt. Arra, ahogy nyögtek, vonítottak, ahogy beszélni akartak.

A jégkrém harmada megvan még, de már előbukkant belőle a pálcika. Ráharap, ez már nem a régi, a kicsit érdes és sós, a végén kissé kiszélesedő fapálcika, ez már új és ismeretlen, túl síkos műanyag. Nem kér több jégkrémet. Ahogy a papírját ráhajtja a pálcikára, egy barna csepp a zakójára hull, letörli, a fekete anyagon akkor is jól látszik a nyoma.

Feláll, elindul a híd felé, a jégkrém maradékát az egyik pad mellett álló szemetesbe dobja. Az ujjai egy kicsit ragadnak. Nem törődik vele, a nadrágja zsebébe nyúl, mélyen belefúrja a tenyerét a kőzúzalékba.

Egyperces. Vagy inkább félperces. Az ÉS-ben jelent meg.

A furgonban sötét van, de úgyse látná, a szemére húzta a fekete sapkát. Alatta lehunyja a szemét, a sapka anyaga a bőrére szorul. Az a jó, a legjobb, ha nem lát semmit. Egy ládán ül, két kézzel kapaszkodik, a furgon nagyokat rázkódik, egy földúton hajtanak jó gyorsan. A vékony gumikesztyűben izzad a keze, szédül is, azt kívánja, érjenek már oda. A többiek azt mesélték, az első a legnehezebb, de ha nem gondolkozol, az se nehéz, előtte kell gondolkozni, tudni, hogy akarod, tudni, hogy akarnod kell, tudni, hogy mit vállalsz és miért. Utána csak csinálni kell. Gép vagy, pontos és tökéletes. A furgon megáll. A motor elhallgat. Ez az, gondolja, kezdődik. Innen már csak számolni kell, gondolkozni nem. Felhajtani a szemről a sapkát, mély levegőt venni, beszívni, kifújni. Leszedni a láda oldalára ragasztott vegyi fénycsövet, elroppantani. A zöld fény nem bántja a szemet, gyorsan meg lehet szokni. Mély levegő. Kinyitni a ládát. Benne hungarocellzúzalékon a lefűrészelt csövű vadászpuska. A rövidre vágott puskatus szépen betekerve szövetszalaggal. Kiemelni két kézzel, ahogy tanították, a csöve nézzen végig a padló felé. A furgon ajtajához lépni, várni. Mégis remeg a keze. Lenéz, a gumikesztyűtől az ujjai vékonyabbnak látszanak, jobban megszorítja a fegyvert, a remegés nem múlik el. Mély levegőt venni, várni. Aztán kilökni az ajtót, kiugrani. Sötét van, de nem messze ég egy utcalámpa, az elég fényt ad. Elindulni, meglátni a házat. Kutya nincs. A kerti kapu nyitva. Bemenni, aztán át az udvaron. Odaérni a belső ajtóhoz. Megállni. A vadászpuska csőcsonkjával kopogni, hangosan és keményen, hogy felébredjenek. Hátralépni, ujjal a ravaszon, várni.

Lengyel Péter hetven éves. A Kalligram folyóirat őt ünneplő számában jelent meg ez a neki ajánlott írásom.

Lengyel Péternek

Apám borotválkozó dobozát a spájzban találom meg, két hónappal a temetés után. A legfelső polcon van, egészen a falig benyomva, egy kekszes bádogdoboz. Poros, rég nem nyitotta ki senki. Kinyitom. Zsírpapírba csomagolt szappan, becsukott csontnyelű borotva, borzszőr pamacs repedt porcelánnyélben, egy hosszú, összetekert fenőszíj.
A bádog tető aljára ragasztva egy recésre vágott szélű fénykép, Read the rest of this entry »

A litera.hu Kálvin évet ünneplő Nemzeti Állatkert sorozatához kértek tőlem fabulát. Ezt írtam.

Senki sem tudta, hogy a vérmedvék és a húsevő vaddisznók háborúja hogyan is kezdődött. A vaddisznók szerint a medvék kezdték, a medvék szerint a vaddisznók. A vérmedvék azt mesélték, egy nagyon hideg télen, amikor olyan mély volt a hó, hogy a vaddisznók nem tudtak már a gyökerekig leásni, az éhség és a hideg behajtotta őket egy barlangba, ahol egy alvó medvére találtak, és felfalták. A húsevő vaddisznók azt mesélték, hogy egy tavasszal, amikor a medvék éhesen kijöttek a barlangból, egy csapat csíkos vadmalacra találtak, és megkívánták a gyenge húsukat, és szétszaggatták, és megették őket, és ettől olyan éhség vett erőt rajtuk, amit nem csillapíthatott többé semmi más, csak az eleven hús.

A többi állat közül sem tudta senki az igazságot. A nyulak között volt, aki úgy tudta, Read the rest of this entry »

Itt egy újabb miniciklus, a Népszabadságban jelent meg, ott csak az volt a címe, hogy Szkander, pucér nő, mert hosszabb cím nem fért ki, de itt most a rendes hosszú címén közlöm.

A mellényes bácsi

A mellényes bácsi délutánonként jön, mindig ugyanakkor. A mellényes bácsinak nyikorgós cipője van, a mellényes bácsinak dohány- és kölni- és gyomorkeserűszaga van, nem kell neki puszit adni, de mindig kezet fog velem, és mindig előveszi a duplafedeles zsebóráját, és mindig elém tartja, és azt mondja, fújjak rá, hogy kinyíljon, de én tudom, hogy az óra igazából nem attól nyílik ki, hanem attól, hogy megnyom rajta egy gombot, de azért mégiscsak ráfújok, hogy örüljön. A mellényes bácsi nagyapámhoz jön látogatóba, azért, hogy kártyázzanak, de amikor nagyapa kimegy diólikőrért, akkor a mellényes bácsi mindig leteszi a lapokat és a nagymamám aranykeretes fényképét nézi, amelyiken a mikrofon előtt áll, és énekel, és fekete szalag van a szőke hajában.

A mellényes bácsi mindig kikérdez földrajzból, mindig tudni akarja, Read the rest of this entry »

Nagyon szeretek zenéről írni, van egy hevimetálos novellám is. Ez a novella is a zenéből indult, és persze gyorsan túlnőtt a zenén. Az írás a Menedék alapítvány migárnsokkal foglakozó Kultours projektjében is helyet kapott, és megjelent a Mozgó Világ 2009 októberi számában.

Viloettának

Azt hiszem a történetem akkor lenne az igazi, ha nem mesélném, hanem énekelném, mert az igazi hangom nem az amin beszélek, hanem az, amin énekelek, mert az énekhangom sokkal nagyobb mint én, nagyobb, szebb és erősebb, messzebbre elér, és elfelejteni is nehezebb. Forró, érdes reszelős hang az enyém, érzem, ahogy kiárad a torkomon, olyan mint a láng, átforrósít, és nemcsak engem, hanem mindenki mást is aki hallja, amikor énekelek, akkor sose fázom, és akik hallgatnak, azok se fáznak soha.Mindegy, kezdem akkor az elején, el Salvadorból jöttem ide, tudja hol van, nem sértődők meg, ha nem, ezen már rég túl vagyok, amikor először idekerültem, akkor bántott, hogy a tisztelet a kivételnek, de legtöbb embernek fogalma sincs, Read the rest of this entry »

Izgalmas látni, hogy a kis írások miként állanak össze valami nagyobbá. Hogy hogyan lesz egy ciklus egyszerre csak több mint a darabjai összessége. Ezek az írások külön-külön megjelentek a Népszabadságban, de volt, hogy hónapok teltek el két darab között. Egyben több és nagyobb lett az egész, nagyon örültem, hogy a 2009 májusában közölte aGalaktika. Mindig is szerettem a tudományos fantasztikus irodalmat, biztos, hogy lesznek még sci-fi-nek is tekinthető írásaim.

(1.) Szakemberek

– Szemedet! – Janó gyorsan behunyta a szemét, amennyire csak tudta összeszorította, hallotta, hogy Misi bá felrázza a flakont, aztán a hosszú sziszegés, a szilikonspré mesterséges fenyőszaga megtöltötte az orrát, Misi bá rendesen körbefújta felsőtestét, a karjait, meg a fejét, – kinyithatod – mondta, Janó kinyitotta, hunyorogva előre nézett, az öltöző pozdorjafaláról vastagon hámlottak a régi plakátok – utálom ezt a szart, mester – mondta, a nyelve is fenyőfa ízű lett.
Misi bá intett a flakonnal: – Tudom – mondta – én is jobban szerettem a vazelint – , a földre a köpte a nikotinos rágót –, de azok az idők elmúltak. Ide ez kell, az izzadsággal emulziót alkot, jó síkos leszel, ennél jobb nincs, legfeljebb csak megkarcol, de rendesen megharapni nem tud.
Janó bólintott, hátul lent a vállában még mindig ott volt a csomó: – Tudom mester. De utálom akkor is.
– Tudom fiam – Misi bá közben elővette a sárga tégelyt – Karodat! – mondta, Janó emelte is már a két karját, fel egészen a feje fölé, a rongykesztyűkön a vasszegek a mennyezetnek ütődtek, a gipszkartonba karcoltak, Janó karján fájdalmasan futott végig a csiklantás, ahogy Misi bá a hüvelykujjával a hónaljába dörzsölte a mirigy kivonatot. – De büdös – mondta, leengedte a karját. Read the rest of this entry »

A bokszoló ciklus befejező darabja. Ahogy a többi ez is a Népszabadságban jelent meg.

Az öltöző megváltozott. A kopott falakra, a padlóra, de még a plafonra is kerítésdarabokból, kovácsoltvas rudakból, rozsdás betonvasakból, élvasakból és vascsövekből hegesztett rácsokat szegecseltek, az amúgy is kicsi szoba ettől egészen ketrecszerűvé szűkült, szinte állni is alig volt hova benne. A fény is sápadtabb volt, a neon hidegen, sercegve világított a rácsok mögött. Ahogy Janó ledobta magáról a frottírköpenyt, kusza árnyékok vetültek a bőrére.
A repedt talpig tükör még ott volt a régi helyén, a párnázott ajtó mellett, a rácsok mögött, a falon. Janó lassan kinyújtózott, a jobb csuklójára szegecselt fémbilincsből induló vastag lánc megfeszült, Read the rest of this entry »

A bokszoló ciklus, ötödik, utolsó előtti darabja.

Ahogy ment felfele a lépcsőn Janó érezte, hogy még mindig szokatlan a járás, nem a sorvadás miatt, a pár hónap, amit a kerekesszékben töltött szerencsére nem volt elég hosszú idő ahhoz, hogy rendesen elkezdjenek leépülni az izmok, de az idegpályák regenerációja még mindig messze nem volt teljes, nem mindegyik izom reagált rendesen, tudta, hogy nagyon sokáig darabos lesz még a mozgása.
Amikor befordult a folyosóra valahogy túl nagyot is lendített a lábán, majdnem elvesztette az egyensúlyát, szerencsére még időben sikerült a falba kapaszkodnia, közben önkéntelenül magához szorította a papírzacskót, érezte, hogy szétnyomódik benne néhány szőlőszem, talán az egyik füge is. Read the rest of this entry »

Egy tárca a bárányhimlőről. A bárka online felkérésére írtam. Felnőtt korban tényleg elég brutális, mindenkinek nagyon melegen javaslom az oltást. Ugyanis létezik oltás. Én sajnos túl későn szereztem erről tudomást.

„Búcsúzz el az arcodtól”, gondolod, ahogy a tükörbe nézel. Ezt viccesen mondod, igazából nem hiszel benne, jó, persze, láttad a fényképeket, olvastad a betegség lefolyásának leírásait, elvileg tudod, hogy mi vár rád, de egyelőre még csak egy kis pötty van a mutatóujjad belső oldalán, egyetlen kis fehér közepű pöttyöcske, semmiség.
Még nem érzed, de már tudod, hogy beteg leszel. Legalább tizenöt napja benned van már a vírus, hordod magadban, sőt meg is fertőzöl vele másokat. Vagy fertőznél, ha emberek közé mennél, de nem mész. Amúgy is fél tőled mindenki. Sorban lemondják a tervezett látogatásaikat. Az orvosok se akarnak fogadni, elég ha elmondod nekik telefonon, hogy mi bajod, máris arra kérnek, maradj otthon. Read the rest of this entry »

Egyik első mesém, egy borzról aki a metróban lakik. A csimota egyszervolt könyvében jelent meg. Ott szép rajzok is vannak hozzá. Az egyszervolt.hu -n pedig megi s lehet hallgatni.

Dabadam dabadam dabadam! A metró kidübörgött az állomásról. Az utasok gyorsan odamentek a mozgólépcsőhöz, mindenki sietett a dolgára. Egy néni annyira igyekezett, hogy észre se vette, hogy a szél letekerte a nyakáról a sálát. A könnyű selyemsál megtelt széllel és…

…pörögve szállt

és

szállt

szállt

szállt

végig az üres állomáson… Read the rest of this entry »

Karácsonyi tárca.

A karácsonyi ajándékot és a karácsonyfát nem a Jézuska hozza, hanem az Angyal. Ez nem is lehet másképp, mert Jézuska egy kisbaba, ő nem bírná el a karácsonyfát a nehéz talppal, az ajándékokat meg főleg nem bírná el.
A fát az Angyal hozza és az Angyal is viszi el. Van neki egy végtelen nagy padlása, és az a végtelen nagy padlás tele van szekrényekkel, és minden családnak van ott egy külön szekrénye, amiben a díszeket tartja neki az Angyal, mert minden évben ugyanazokat a díszeket hozza mindenkinek. Az Angyal, hogyha akarná, össze is cserélhetné a díszeket, de nem cseréli, a törötteket se szokta kijavítani, csak akkor, hogyha mindegyik összetörik. Olyankor szokott hozni egészen új díszeket is. Read the rest of this entry »

A bokszoló ciklus negyedik darabja. A Népszabadságban jelenet meg.

Misi bá nem mert túl gyorsan menni fényszórók nélkül, a zuhogó esőben, ráhajolt a kormányra, úgy vezetett, és amennyire csak tudta, előrenyújtotta a nyakát, hogy azért mégis lásson valamit az útból.
Janót elszédítette a furgon szélvédőjét és tetejét verő esőcseppek zuhogása, a motor zaja és a láz, ráadásul a kerekes szék sem volt rendesen kiékelve, meg-megmozdult, ahogy Misi bá időnként ráhajtott az aszfalt huppanóira. Janó az ölébe rakott bekötött szájú zsákot figyelte, nem tudta eldönteni, hogy csak a láztól képzeli, vagy tényleg megmozdult benne valami.
A durva szövésű, elszürkült anyagot nézte, és igen, tényleg, nemcsak látta, hanem érezte is: a zsák egyik oldala egy kicsit kidudorodott, aztán rögtön el is tűnt a dudor. - Mester, ez mozog, érzem - mondta Misi bának, egészen érdes volt a hangja a láztól. Read the rest of this entry »

Megjelent a Magvető rock antológiája a hasítás. Nekem is van benne egy novellám. A rockzenéhez mondjuk nem volt nagyon sok közöm, viszont kamaszkromban elkötelezett metálrajongó voltam. A (metalika mellett) méjden volt a kedvenc zenekarom, máig kívülről tudom szinte valamennyi szövegüket. Ha már nett akkor beszúromaszövegbe a vonatkozó számok klippjeit. Mai napig hallgatok egyébként metált, a Strapping Youn Lad Detox címűszáma például majdnem mindig ott a pléjlisztjeimen.

Dancsinak

Pólómat nézed, bazmeg? Úgy nézzed, hogy ez nem akármilyen póló bazmeg, ez bazmeg egy ősdzsudász poló, ez mindig szerencsét hoz bazmeg, mindig. Kurva nagy szerencsét. Nem hiszed, bazmeg? Hogy nem mondtál semmit, bazmeg? Na figyelj, bazmeg, mert elmesélem a legnagyobb sztorimat.
Úgy volt bazmeg, hogy eljön a dzsudász ide is bazmeg, és a koncert napján derült ki, hogy lemondták. A sok hülye paraszt nem vette a jegyet, Read the rest of this entry »

A Bokszoló ciklus harmadik darabja,  a Népszabadságban jelent meg.

A repedt falú úszómedencében jó, ha húsz centi víz lehetett, többet nem tartott meg a fólia, harminc vagy negyven centi lett volna az ideális, de még ezzel a kevéssel dolgozni is sokkal jobb volt, mint egy szárazedzés.
- Nem jó! - üvöltötte Misi bá a medencéből. Megmondtam, hogy alulról indítsál, és ne ugrándozzál, mi a franc van már veled?! Tessék, menjél le, jövök még egyszer!
Janó a hüvelykujjával megpöccintette az irányítókart, a kerekes székbe épített villanymotor felzümmögött, arrébb vitte a medence szélén, Read the rest of this entry »

Ez a novella a “bokszoló” ciklus második darabja, az első, a Szakemberek szintén a Népszabadságban jelent meg, ahogy ez is.

A távkapcsoló egy picit arrébb csúszhatott, mert amikor Janó el akart kapcsolni a talkshow-ról, nem történt semmi. Megint megmozdította az ujját, de megint nem történt semmi, a képernyőn még mindig ott veszekedett egymással a hosszú vörös hajú nő meg a jól öltözött szakállas férfi, Janó még mindig nem szedett fel a nyelvből eleget ahhoz, hogy pontosan megértse, miről beszélnek, a szakállas egyfolytában azt a szót ismételgette, hogy narkotikum vagy narkotika vagy mi, a közönség időnként tapsolt, néha még kiabáltak is.
Janó megint megmozdította a hüvelykujját, megint nem történt semmi. - A francba - mondta, még így, nyolc hét után is meglepte, hogy milyen reszelős lett a hangja, Read the rest of this entry »

A litera.hu Mátyás király novellapályázatot hírdetett, és engem is felkértek, hogy induljak. A feladat a Mátyás mítosz aktualizálása volt, én meg alhatároztam, hogy annyira aktualizálni fogom, hogy egyáltalán nem írom azt le, hogy “Mátyás király”. A történet tetszhetett a diákzsűrinek, mert ez az írás nyerte a Litera díjat. Számora ez naygon megtisztelő és igen jól esett, nagyon örültem neki,

Mátej már reggel ötkor ott volt Kolozsváron, a Forca Kluzsánö edzőterme előtt, a furgon, amelyik az országúton felvette, valami vendéglőbe vitt zöldséget. Jöhetett volna kocsival is, de Dzsidzsi bácsi nem szerette a pazarlást, és ha Dzsidzsi bácsi azt mondja, hogy kímélni kell a béemvét, akkor nincs mese, kímélni kell.
Még majdnem sötét volt, Mátej az utca másik oldalán egyik cigarettát szívta a másik után, úgy nézte a lehúzott vasredőnyt, a rácelluxozott versenykiírással meg a félig leszakított régi plakátokkal. Volt, akit ismert a régi arcok közül, de a legtöbbjüket még hallomásból se, mélyen beszívta a füstöt, úgy nézte, hogy vigyorognak magasra emelt öklökkel, magabiztosan.
Hat körül aztán elkezdtek szállingózni a többiek is, volt, aki gyalog érkezett, mások biciklivel jöttek, volt akit taxi hozott, nyolcra már egész szép tömeg gyűlt össze, lehettek vagy hatvanan, sokan a kiírást is magukkal hozták, ott gyűrögették a kezükben. A hirdetés nemcsak a fájtponkomon a meg a többi ilyen portálon jelent meg, de a bunyós fórumokon meg az edzőtermekben is beszéltek róla mindenhol, még kijevig meg kisinyóig is eljutott a híre, az anyaországból is elég sokan jöttek, és mióta elterjedt, hogy nem kamu, és Igor Nyekraszov túledzette magát, és elszakadt a combizma, és nem lehet ott az európai döntőn, már hihetőbb volt, hogy egy pénzdíj nélküli amatőr pusztakezesen választják ki, hogy ki kerüljön a helyre. Read the rest of this entry »

Egy régi novellám, még 2004-ben írtam a Litera Euroviziós kötetébe, abból az alkalomból teszem fel, hogy most jelent meg angolul a World Without Borders-ben.

Zeusz óvatosan beállt a fenyőfák közé a busszal, ahogy leállította a motort, rögtön meghallotta, hogy a hátsó részben a vasrácsra feszített ponyva mögött kaffognak és morognak az állatok, Zeusz a rácsba rúgott: - Kuss legyen, ronda dögök - mondta hangosan, nem is annyira az állatoknak, mert azok úgyse bírtak volna nyugton ülni az éhségtől meg az amfetamintól, inkább csak azért, hogy az ügyfelek felébredjenek végre, már vagy kétszáz kilométer óta aludtak mind a ketten, a férfi félrebicsaklott fejjel, félig a nő ölében, a nő meg oldalra dőlt, a műbőr ülésnek és az oldalsó farostlemeznek támaszkodott.
Zeusz mégegyszer rávágott a rácsra, hallatszott, hogy az állatok szomjasan tologatják ide-oda az üres zománclavórokat a szegecselt lemezpadlón, Zeusz újra az ügyfelekre nézett, Read the rest of this entry »

Forrás: Népszabadság, 2008. március 22.

Ahogy megmondtam, hogy ki vagyok, rögtön tudták, hogy lisztügyben jöttem, a kiscsaj mindjárt bevitt az irodába, aztán mint egy gép rögtön nyomni kezdte nekem a statisztikákat, és tényleg, ők itt a legnagyobb hálózat, sokat tudnak arról, hogy mit hogy kell eladni, de akkor én megmondtam neki, hogy az nem úgy van, hogy értem én, hogy polcon tartási illeték, meg akciózási százalék, meg szezonális engedmény, meg kampányszázalék, meg telítettségi plafon, de itt akkor is a lisztről van szó, és hogy ez a miénk garantált bioliszt, és a liszthez én értek, az eladáshoz ők, de a liszthez én.
A kiscsaj erre azt mondta, hogy jól van, elhiszi, vesznek kétszáz tonnát, köszöni, viszontlátásra, a szerződést majd elküldi faxon.
A legtöbben ennek már örültek is volna, végül is a százalék megvan, meg a jutalék is, de én nem az a fajta vagyok, úgyhogy nem azt mondtam, hogy rendben, köszönöm, hanem azt, hogy nem úgy van az, drága hölgyem, Read the rest of this entry »

Ezt a novellát a Műcsarnok felkérésére írtam, Luc Tuymas retrospektív kiállításának katalógusába. Megkaptam a kiállítás anyagát emailen, és nagyon sokat néztem a reprókat. Tuymans komoly háttértörténeteket ad a képeihez, de ezeket én szándékosan nem olvastam, hanem véletlenszerűen pörgetem a reprókat, egészen amíg össze nem állt a saját történetem, aminek a képek nélkül is működnie kell. A Beszélőben is megjelent.

Új lakóhelyünk

Luc Tuymans-nak

Amikor a fiamat elviszik, nem sírok. A fény éles, hunyorgok, de nem sírok. Nem mutatok érzelmeket.

Ha nem is osztom teljes mértékben a főorvos úr lelkesedését, mindenképpen szerencsés és üdvözlendő fordulatnak tartom, hogy az alapos és többször megismételt vizsgálatok után úgy döntöttek a katonaorvos urak, hogy fiam minden szempontból megfelel a kívánalmaknak és követelményeknek, és része lehet a kísérletnek. Szeretném, hogy meggyógyuljon. Szeretném, hogy megtanuljon járni.

Őt is megkérdezik előtte. Én is jelen vagyok. A kísérlet kockázatos, mondják. De nem nagyon. Mosolyognak. A csodákhoz kockáztatni kell, mondják. Aki mer, az nyer.

Több képet is mutatnak a fiamnak, az egyiken hatalmas játszótér, szétszórt csúszdák, oszlopok, bunkerek, fedezékek, a fakó homokon terepszínű ruhás gyerekek hasalnak, látszik rajtuk a mélyen átélt játék feszült­sége. A fiú a képet nézi, a piros, fehér, sárga tereptárgyak mögött bujkáló alakokat. Látom az arcán, hogy tetszik neki. – Háborúsdi? – kérdezi. A katonaorvos urak nem válaszolnak, arcukon mosoly. Read the rest of this entry »

Ez az írás a Litera Örkény előszílveszterérekészült, az volt a feladat, hogy Örkény szövegekre reflektáljunk. Én fizikailag használtam az Örkény életműkiadás egypercesek kötetét, azon belül pedig a Budapest címűírásra utalok. Forrás: Litera

Az egyiken sötétkék öltöny volt, a másikon fekete. Ez volt az egyetlen különbség, ettől eltekintve akár ikertestvérek is lehettek volna.
- Ne tessék haragudni – mondta a sötétkék öltönyös, de lehet, hogy a fekete öltönyös volt, már nem emlékszem – velünk tetszik jönni egy percre, nagyon szépen kérem.
- Hogyne – mondtam –, hogyne.
Időm volt még bőven, a kapu fölé az volt kiírva, hogy majd csak negyven perc múlva kezdődik a beszállás, úgyhogy szépen becsuktam a könyvet, amit olvastam, pont ott tartottam, hogy „Hozott szalonnával egérirtást vállal doktor Varsányiné.”
Kicsit tétován állhattam, mert a fekete öltönyös rám szólt. - A csomagját is hozza, legyen olyan drága. Read the rest of this entry »

Itt egy karácsonyi kocka a Palota mozaikból. Forrás: Beszélő, 2007. december, 12. Évfolyam, 12. Szám

A Tábornok Elvtárs képe egészen ovális alakúra volt vágva, és arany fenyőágakkal volt bekeretezve, ahogy a két katonabácsi elvitte mellettünk, még az arany fenyőtobozokat is láttam, meg is löktem Szándut, aki mellettem állt a kettes sorban a kupolaterem előtt a folyosón, ahol vártunk, hogy nézzen oda, és suttogva meg is kérdeztem tőle, hogy szerinte hogy aranyozták be a fenyőágakat és a tobozokat, ő meg azt súgta vissza, hogy biztos nem igazi tobozok, hanem csak a szobrászok csinálták az egészet a Tábornok Elvtársnak, karácsonyi ajándékba. Halkan súgta, de Doktor Pisztrujátú mégis meghallotta, és elkezdett kiabálni, hogy jegyezzük meg, hogy ez nem karácsony, hanem télifaünnep, de hiába kiabált, mert én tudtam, hogy hazudik, mert tudtam, hogy az ajándékokat az angyal hozza, és nem a Tábornok Elvtárs adja, és oda is súgtam Szándunak, hogy én egyszer láttam az angyalt, és Szándu visszasúgta, hogy nem hiszi, és én erre azt súgtam, hogy ne higgye, de én akkor is láttam, a szárnya csücskét, még otthon Mámácinál és Tátácinál, még akkor, amikor nem voltam itt a Tábornok Elvtárs palotájába, Read the rest of this entry »

A Beszélő kért fel, hogy írjak egy szöveget Szilágyi Lenke egyik fotójához. Nagyon szeretem Lenke fotoit, A fehér király borítóján is az ő fotókollázsa látható, (két fényképét kombinálta őssze, és szerintem nagyon elkapta a könyv hangulatát) úgyhogy megtiszteltetés volt számomra erről a képről írni.

Amikor Misi hajnalban hazaért, Alina, a nővére, kint, a téglakerítésből kibontott lyuknál várta, a dobozra bökött: – Mit hoztál? És hol hagytad a motort? – kérdezte. Misi erre csak intett, fél kézzel félrehajtotta a doboz tetején a kartont, Alina benézett a dobozba, aztán amikor meglátta a frotírtörülköző-csíkok között a kutyakölyköt, rögtön lecsapta a doboz fedelét, úgy, hogy Misi majdnem elejtette, a kutyakölyök megijedhetett a hirtelen mozdulattól, mert nyikkant egyet. Read the rest of this entry »

Az írás a KOGART Baráti Kör Kutya témájú irodalmi estjén hangzott el, 2007 szeptember 11.-én. Felkérésre írtam, a kutya mint téma, adott volt. A novella a Mozgó Világ 2007 októberi számában is olvasható.

Karcsika azóta akart kutyát magának, hogy Dédi unalmában megpróbálta megtanítani olvasni. Dédi ehhez „A vakvezető kutya képzése és nevelése” című gazdag képanyaggal ellátott nagyalakú könyvet használta fel. Karcsika először nem nagyon akarta, de Dédi ilyen dolgokban nem ismert tréfát, úgyhogy megmondta Karcsikának, hogyha nem akar két szép nagy pofont kapni, akkor odaül és megtanul ügyesen olvasni, Read the rest of this entry »

Régóta írni akartam egy boksz-novellát, ez még nem az, de majdnem. A Népszabadság 2007. június 2.- i számában jelent meg.

- Szemedet! - Janó gyorsan behunyta a szemét, amennyire csak tudta, összeszorította, hallotta, hogy Misi bá felrázza a flakont, aztán a hosszú sziszegés, a szilikonspré mesterséges fenyőszaga megtöltötte az orrát, Misi bá rendesen körbefújta felsőtestét, a karjait meg a fejét - kinyithatod - mondta, Janó kinyitotta, hunyorogva előre nézett, az öltöző pozdorjafaláról vastagon hámlottak a régi plakátok. - Utálom ezt a szart, mester - mondta, a nyelve is fenyőfaízű lett.
Misi bá intett a flakonnal: Tudom - mondta, én is jobban szerettem a vazelint, Read the rest of this entry »

A Kalucsni a második drámám. Merőben más mint az első, realistább és önéletrajzibb. (Persze ahogy minden amit írok, ez is csak nyomokban.) Családi dráma, kivándorlós dráma, barokkos világpusztulás. Tíz jelenet, ide az első kettőt tettem fel. A többihez e-mailen lehet hozzájutni.

Read the rest of this entry »

Ez is a márciusi Mozgóban jelent meg.

Azelőtt nem nagyon csináltam fekvőtámaszokat, nekünk kicsi elsősöknek az iskolában nem kellett, és először nem is tudtam, hogy mit jelentett, amikor Doktor Piszrtujátú megállt előttünk a folyosón, és elkiáltotta magát, hogy az egész banda hasra, de azért lefeküdtem én is a többiekkel a betonra, és láttam, hogy Read the rest of this entry »

Itt van még egy darab. A márciusi Mozgó Világból

Azelőtt olyan mérleget soha nem láttam mint amilyent Doktor Pisztrujátú irodájába, amikor bevitt magával a különleges vizsgálatra, olyan volt mint egy kicsi ember formájú ketrec, de nem vasból volt, hanem valamilyen fehér műanyagból, sok-fok vékony fehér műanyag szálból, egy olyan vastag piros fekete drótra volt felkötve, Read the rest of this entry »

Még egy darab. A Beszélő 2007. februári számában volt.

Amikor kimentem a mosdóból a folyosóra, hogy visszamenjek a hálótermünkbe, a hármas terembe, egyszer csak megéreztem mámáci zöldalmaszappanának a szagát, a mi városunkban egyedül csak mámácinak volt olyan szaga, mert senki másnak nem volt olyan különleges szappana, csak neki, még azelőtt kapta külföldről csomagból, hogy én megszülettem volna, és nagyon vigyázott rá, csak nagyon ritkán használta, és utána mindig visszatette a komód legfelső fiókjába a bugyii és a harisnyái közé, Read the rest of this entry »

Itt egy újabb kocka. De az is lehet, hogy ez egy betondarab. A Népszabadságban jelenet meg, 2007. február 24.-én

Nem tudtam hogy hány óra lehet, amikor egyszer csak felébredtem, először nem is tudtam, hogy hol vagyok, aztán eszembe jutott, hogy a Tábornok Elvtárs palotájában, a hármas hálóteremben, az emeletes ágy tetején, de aztán azt gondoltam, hogy mégse lehetek a Tábornok Elvtárs palotájában, mert olyan nagy volt körülöttem a csend, és a Tábornok Elvtárs palotájában soha se volt csend, és nagyon nehéz is volt elaludni, Read the rest of this entry »

Még egy kocka. Eredetileg a Népszabadság 2006. december 23.-i számában jelent meg

Olyan közel volt a plafonhoz az ágyam, hogyha feltérdeltem akkor majdnem bevertem a fejem, és tiszta fehérre volt meszelve, és a mész tele volt kicsi apró repedésekkel, olyan volt egészen, mint egy nagy térkép, de ezt éjszaka nem lehetett látni, csak napközben amikor csendes pihenő volt és nyitott szemmel feküdtem, tiszta mozdulatlanul, úgy mintha aludnék, hogy a nagyok ne vigyenek el magukkal külön hazafias verseket tanulni, Read the rest of this entry »

Egy újabb mozaik darab. Eredetileg a Beszélőben jelent meg

Nem lett volna szabad a szilvával dobálózni, Tátáci mindig mondta, hogy az ételt meg kell becsülni, mert sok szegény gyereknek egyáltalán nincs mit ennie, de a szilva, amit ebéd után kaptunk, nem igazi szilva volt, hanem csak korkodus, olyan sárga fosos szilva, a tántiszoarák mindenkinek adtak egy kis tálkában vagy húsz szemet, és mielőtt Doktor Pisztrujátú kiment volna cigarettázni, azt mondta, hogy igaz, hogy a szilva egy kicsit savanyú, de azért együk csak meg szépen, mert színtiszta vitamin az egész. Read the rest of this entry »

Kockáról kockára épül a mozaik.

Lent voltunk a gyakorlótéren, és tiszta erős olimpikcukorka szag volt, mert az elején mindenki kapott egy csomó olimpikcukorkát Mosumircsától, és meg is kellett enni azonnal mindenkinek, hogy legyen elég ereje a gyakorláshoz, egyedül csak én nem kaptam, hiába mondtam Mosumircsának, hogy az a kedvencem, Mosumircsa azt mondta, hogy csak akkor kapok ha megtanulom szépen a páromtól mozdulatokat, és megtanulom hozzá szépen az indulót is amit a mozdulatok közbe énekelni kell, jól figyeljek, mert a végén levizsgáztat. Read the rest of this entry »

Ez a kocka is a Palota mozaik elejére illik

A fogkefe, amit Doktor Pisztrujátutól kaptam és amelyikre piros körömlakkal rá volt írva a számom, a kilencvenhatos, sokkal keményebb volt, mint az otthoni fogkefém, és a nagyobb is volt, nem olyan kicsi gyermek fogkefe amilyet tátáci szokott nekem mindig venni, és a fogkrém se olyan rózsaszín blendis volt, hanem rendes mentolos felnőtt fogkrém, amilyet azelőtt csak egyszer kóstoltam, amikor sehogy se lehetett blendiset szerezni, fehér tubusba volt, és nagy piros betűkkel az volt ráírva, hogy ELMEX, és eléggé csípte belül a szájamat, Read the rest of this entry »

Még egy darab a Palota ciklusból. Ez mindjárt az Uszturoj után következik.

Azelőtt olyan ruhát sosem láttam mint amilyet Mosumircsa a kezembe adott, tiszta fehér volt az egész, és a nadrág és a kabát valahogy egybe volt csinálva, csak elől volt rajta egy cipzár, Mosumircsa mondta, hogy ezt úgy hívják, overál, vagy kezeslábas, vegyem fel, először egy kicsit dörzsölni fogja a bőrömet, de meg fogom szokni mert a kozmonauták is megszokják, de én olyan nagyon fáztam, hogy először egyáltalán semmi rosszat nem éreztem, csak amikor mentünk a folyosón akkor kezdett el mindenfele viszketni a bőröm, Read the rest of this entry »

Még egy kocka a Palota ciklusból. Ez később van a történetben, mint az azok a kockák, amiket eddig közöltem. A kronológia kérdése különben is nagyon izgalmas kérdés, hiszen ez fogja meghatározni a könyv szerekezetét.

A vasajtó egész fekete volt, úgy csillogott rajta az olajfesték, mintha egy tükör lett volna, a retesze meg nagyon hideg volt a tenyerembe, pont felértem, nem is kellett csimpaszkodnom egyáltalán, azt hittem hogy nem fogom tudni elhúzni, de ahogy megfogtam, rögtön megmozdult, se meg nem csikordult, se meg nem nyikordult, tudtam, hogy csak meg kell rántsam, és az ajtó ki fog nyílni, de akkor megint eszembe jutott az, amire lefele a sötét csigalépcsőn végig gondoltam, Read the rest of this entry »

A Palota mozaik újabb kockája.

Mosumircsa úgy vitt a vállán mint egy zsákot, én hiába sírtam, meg kiabáltam, hogy nekem van lábam, tudok járni, úgyhogy tegyen le, mert nem egy zsák vagyok, Mosumircsa csak azt mondta, hogy nem úgy van az pujisor, egyet se félj, majd kapsz tiszta cipőt, aztán járhatsz, amíg a lábad bírja, de előbb meg kell hogy fürösszelek, mer az az előírás, és én attól még hangosabban kiabáltam, hogy nem akarok, nem szeretek fürdeni, Read the rest of this entry »

Itt egy újabb kocka a Palota mozaikból. A Mozgó Világban jelent meg

A helikopterben egész úton csak sírtam és sírtam, először még rendes, hangos sírással, még kiabáltam is, hogy nem akarok semmiféle szoborhoz modellt állni, nem akarom, hogy a Tábornok Elvtárs palotájába vigyenek, haza akarok menni, vissza Mámácihoz, vissza Tátácihoz, de a Tábornok Elvtárs biztos a helikopter zúgásától nem hallotta meg, mert rám se nézett, mintha ott se lennék egyáltalán, Read the rest of this entry »

Ez a fehér király tizenharmadik novella-fejezete. Annak idején a Mozgó Világban jelent meg.

Épp leckét írtam, anya meg dolgozatokat javított, mióta nem engedték tanítani, sokkal többször javított dolgozatokat, mint azelőtt, mert a volt kolleganői sokszor neki adták oda titokban a javítani valót, mert tudták, hogy abból a pénzből, amit a takarításért kap, sehogy se tudnánk kijönni, és így akartak segíteni rajta.
Nagyon szerettem volna már végezni a leckével, mert nagyon szerettem volna már kapni a gesztenyés alagútból, amit direkt nekem csinált anya a születésnapomra, nagyon nehezen szerezte meg hozzá a tejszínt meg a gesztenyét, és a gesztenyepürét együtt csináltuk, kiskanállal kapartuk ki a megfőzött és félbevágott gesztenyék belét, Read the rest of this entry »

Lassan alakul egy újabb terebélyesnek ígérkező novella-ciklus, az a hétéves kisfiú, aki a Dezinfekció-ban megszólalt, beszél tovább. A ciklus munkacíme az, hogy Mesék a palotából, itt egy újabb darab belőle, eredetileg a Kritiká-ban jelent meg. Meg is lehet hallgatni, a felolvasások menűpont alatt.

Doktor Pisztrujátú odajött hozzánk, és belépett a nagy fekete esernyő alá, amit a testőr bácsi tartott a fejünk fölé, és egész közelről mondta, hogy igen nagyon sajnálja, de a rossz időjárás viszonyok miatt sajnos késik egy kicsit a helikopter, most rádióztak, de ne aggódjunk, mert nemsokára megérkezik. Tátáci erre mondta, hogy rendben, Doktor elvtárs, Read the rest of this entry »

A pusztítás könyvéből sose publikáltam különálló darabokat, most mégis közlök itt öt részletet, időrendi sorrendben. Ígyekeztem úgy választani a részleteket, hogy ne sérüljön a regény szerkezete, de mivel a szöveg nagyon organikusan épül, ez komoly szereksztés nélkül nem megoldható. Érdemes tehát inkább az egészet elolvasni, ideális esetben három szürke novemberi napon.

Fábián hirtelen ébredt fel, a vonat éppen egy hídon robogott át, a kerekek zaja visszaverődött a korlátról, a vonat lüktető dübörgése felerősödött, a zajtól mintha a fülke sötétje is feketébbé sűrűsödött volna. Fábián horkanva szívta be az állott, műbőrszagú levegőt, felült, az ablak felé fordította a fejét, a mellkasában érezte a kerekek fenyegetően gyors dobogását, próbált mélyeket lélegezni, a levegő érdesen a nyelvébe és a szájpadlásába karcolt. Az üvegen át egy villanásnyira látni vélte a híd korlátjának ferdén egymáshoz rögzített gerendáit, a korláton túl a csillogó vizet, lassan ide-oda ingatta a fejét, nem tudta eldönteni, hogy nem csak saját borostás tükörképét látja-e. Egyik tenyerével a hideg üvegnek támaszkodott, előrehajolt, úgy próbált kinézni, de csak sebesen mozgó, sötét árnyékokat látott, aztán a vonat már le is ért a hídról, Fábián elengedte az ablakot, hátradőlt, nekinyomta a gerincét az ülésnek.
Ásított egyet, lassú mozdulatokkal masszírozni kezdte elgémberedett vállát és nyakát, az ízületei megroppantak, érezte, hogy a merev izmokat lassan elkezdi átjárni a meleg. A zubbonya bal felső zsebében megzörrent a boríték, odanyúlt, megtapogatta, gyorsan megtalálta a kerek viaszpecsétet, a zubbony anyagán keresztül is érezni lehetett a pecsét kerületén körbefutó felirat betűinek kitüremkedését, a korong közepén lévő címer domborulását. A bordó színű viaszra gondolt, a boríték papírjának rétegeire, az összehajtott, szellősen teleírt vagy sűrűn telegépelt levélpapírra, az ismeretlen, kitalálhatatlan üzenetre, a dátumra, az aláírásra, a bélyegzőre, Read the rest of this entry »

Fábián kimegy a táborba és dolgozni kezd.

Valaki hangosan megzörgette az ablakát, az üveglapok minden ütésre megcsendültek, a keret is megreccsent, Fábián kinyitotta a szemét, nem nézett az órára, nem akarta tudni, hogy mennyi idő telhetett el, néhány perc, fél óra, vagy még annál is több. Felült az ágyon, kiszáradt szájjal nyelt egyet, megrázta a fejét, pislogva nézte az ablakot.
Egy arcot látott, valaki az orrát az ablaküvegnek nyomva befele kémlelt, közben egyik tenyerével az üveget csapkodta, mintha be akarná törni. Ghiárfás volt az, a sapkájáról ismerte meg, párálló szájjal kiabált is valamit, de az ablak úgy zörgött, recsegett, hogy Fábián egy szót sem értett. Felállt, Ghiárfást nézte, tudta, hogy kint nincs elég hideg, mégis elképzelte, hogy mi lenne, ha odafagyna az üveghez az orra, nem állta meg, elmosolyodott. Begombolta a zubbonyát, aztán felkapta az asztalról a zseblámpát, meglendítette, mintha az üvegen keresztül Ghiárfás arcába akarta volna vágni. Ghiárfás hátrahőkölt, látszott, hogy káromkodik, aztán eltűnt a feje az ablak elől. Fábián nyújtózkodott, a nyakát masszírozta, aztán kifele indult.

Ghiárfás a kapu előtt várta, kezet nyújtott. – Jó napot – mondta. – Szépet álmodott?
Fábián megborzongott: – Nem aludtam – mondta. – De sose szoktam álmodni.
– Biztos, csak nem emlékszik – Ghiárfás krákogott –, csak a halottak nem álmodnak – mondta, Read the rest of this entry »

Fábián rábukkan Német tanyájára

A domb tetején már nem nőttek fák, a nagy, kaszálatlan fű szálai oldalra dőlve feküdtek, a rét közepén, egy hosszúkás, istállószerű épület előtt, egy elszenesedett törzsű tölgyfa állt, koronájának nagyrésze hiányzott, csak két görbe ág nyúlt feketén az ég irányába.
Ahogy Fábián kiért a fák közül, egy pillanatra feltámadt a szél. Fábián megállt és visszanézett a fakoronák enyhén hullámzó, összefüggő, barnás szövetére. Jól láthatóan kirajzolódtak a dombok ívei, az erdőn túl látszott a város is, valahonnan a palaszürke háztetők közül sárga füst szállt fel vékony oszlopban. A szél felkapott és a fák fölé emelt néhány levelet, Fábián hunyorogva nézte, ahogy egyre feljebb és feljebb emelkednek, kiszámíthatatlanul bukdácsolva, mintha élnének, aztán a szél minden átmenet nélkül elállt, a levelek pedig egyszerre lehulltak.
Fábián felsóhajtott, a zubbonya ujjával megtörölte a homlokát, aztán megfordult, és az épület felé indult.
Először azt hitte, hogy téved, vagy képzelődik, de ahogy közelebb ért, már világosan látta, hogy az elszenesedett fa törzsének elágazásába, oda, ahonnan a két megmaradt főág indult felfelé, egy lókoponyát drótozott fel valaki. A kiszáradt sárga csont felületén futó drótfonatok a koponya homlokrészén, pontosan annak közepén keresztezték egymást, mindkét oldalon keretbe fogták a szemüregeket. Read the rest of this entry »

A regény három nap alatt játszódik, ez a második nap éjszakája.

Álmában mintha repült volna, világos volt, a hideg levegő sűrűn a bőrének feszült, tudta, hogy álmodik, nem is repült, hanem zuhant, fejjel előre, valami hatalmas zöld felszín felé, irányíthatatlan, sebes zuhanással, hiába feszítette meg a testét, nem tudott elfordulni, próbálta kitárni a karját, de a csuklói össze voltak kötve a háta mögött, érezte, hogy a kötelékek a húsába vágnak, egyre jobban rángatta a kezeit, hiába, a zöld felszín nagyon-nagyon gyorsan közeledett, megmozdult, hullámokat vetett, fehéren fodrozva felkavarodott, Fábián tudta már, hogy víz felé zuhan, próbálta teleszívni levegővel a tüdejét, egész testében megvonaglott, görcsös fájdalom nyilallt a hátának izmaiba, úgy érezte, izzó tüskék hatolnak gerincének csigolyái közé, a kötelékek a csuklójába mélyedtek, valami reccsent, érezte, hogy a kezei szabaddá válnak, előre nyújtotta a karját, talán az arcát vagy a fejét akarta védeni, máris a víz hullámzó felszínének csapódott, mélyen a víz alá hatolt, Read the rest of this entry »

Mire felértek az irtáson, Ghiárfás már erősen fújtatott. Fábián is kimelegedett, a kormányzó is végig kigombolta a kabátját. Az irtás felső része táján a domb íve kevésbé volt meredek, már messziről látszott, hogy az irtás közepén fehérlik valami, ahogy odaértek, Fábián látta, hogy három lecsupaszított farönk az, derékszögű háromszög alakban egymáshoz igazítva. A háromszög derékszöge az emelkedő irányába nézett. A kormányzó átlépett az egyik farönkön, a háromszög belsejében megállt, körülnézett. – Jól van – mondta. – Jöjjenek.
Fábián is átlépett a baltával faragott rönkön, lehajolt, megérintette a fa durva, forgácsos felületét, a fa nyálkásan nedves volt, nem volt illata. Fábián felegyenesedett, a kormányzóra nézett: – És most? – kérdezte.
A kormányzó rántott egyet a vállán – Most várunk – mondta.
– Itt? Innen akar vadászni?
– Mért? Nem tetszik? – a kormányzó fél lábbal az egyik rönkre lépett. – Magaslest szeretne? Read the rest of this entry »

Ez A Fehér Király tízedik novela fejezete. Eredetileg a Mozgó Világban jelent meg.

Apát akkor már majdnem egy éve elvitték, és több mint négy hónapja nem kaptunk róla semmi hírt, se levél nem jött többet, se olyan előre megírt tábori levelezőlap, amin tudatni szokta velünk, hogy jól van, és büszkeséggel tölti el, hogy nap mint nap sikerül túlteljesítenie a normát, szóval nem tudtunk róla semmit, és anyát is hiába kérdeztem, hogy mi van, szerinte mért nem ír nekünk apa, mert még csak nem is válaszolt, de akkor szombaton megint hiába nyitottuk ki a postaládát, és láttam, hogy megfeszül az arca, és ahogy mentünk fel a lépcsőn, anya hirtelen elkezdett köhögni, de olyan erősen, hogy a korlátba kellett kapaszkodnia, Read the rest of this entry »

Source: HLO
(Written for Litera’s traditional pre-New Year Eve party entitled Make your choice!, 30 December 2005.) I wrote the story in two versions, the audience was offered a choice, they could decide if they wanted to hear the Peace version of the War versoin. They chose the War version.

As I walked into the school gymnasium and on into the polling booth with its dark red velvet curtain, clutching my envelope and my school report book, I could hardly help laughing because I remembered what father had said when I told him that I could not go with him to the flea-market early Sunday morning because it was compulsory to go to the school and vote at the referendum and father had said it all wasn’t worth a piece of turd Read the rest of this entry »

Ez A Fehér Király hetedik novella-fejezete, eredetileg azt hiszem Veszteni tudni kell címen jelent meg, a Mozgó Világban

Már két perce kicsengettek, de Vasököl direkt úgy csinált, mint aki nem vette észre, tovább rajzolta a táblára a hegyvonulatokat, és ez azért volt surmóság, mert következő órára a hetesnek le kellett törölnie a táblát, ha nem akarta, hogy szétpofozza a fizikatanárnő, és ezért tudtuk, hogy nekünk még azután is bent kell majd maradni a szünetben, hogy Vasököl kiment, Read the rest of this entry »

A Fehér Király ötödik novella fejezete. Eredetileg a Mozgó Világban jelent meg.

A padon ültem, a blokkunk mögött, a dombon, ott fenn az ösvény mellett, és épp az új halnyelű bicskám nittjét kalapáltam egy fél téglával, egész ki volt lazulva a penge, mikor beleszúrtam egy fába vagy valamibe, majdnem mindig összecsuklott, és féltem, hogy elvágja az ujjam, szóval ezt próbáltam megjavítani, de a tégla nem volt elég kemény, Read the rest of this entry »

Ez a Fehér Király harmadik novella fejezete, eredetileg a HOLMI-ban jelent meg

Velünk kapusokkal külön foglalkozott Gica bá, egy órával hamarabb kellett menjünk minden edzésre, főleg gyorsasági gyakorlatokat csináltatott velünk, ugrálni kellett sokat meg vetődni, felugrani és vetődni, felugrani és vetődni, meg volt ez a kapuskínzó gépe, ő találta fel, a vasgyári munkások csinálták meg neki, Read the rest of this entry »

Ez a Fehér Király című regény első novella fejezete, eredetileg a holmiban jelent meg.

Az ébresztőórát este a párnám alá dugtam, hogy csak én halljam meg a csergését, és anya ne ébredjen fel, de az óra még nem is szólt, én már ébren voltam, annyira készültem a meglepetésre. Levettem az íróasztalról a nikkelezett kínai zseblámpámat, kihúztam a vekkert a párna alól, rávilágítottam, háromnegyed öt volt, lenyomtam, hogy ne csengjen, aztán levettem a szék hátáról az este odakészített ruhákat, Read the rest of this entry »

Előljáróban pár szó a darabról

Eddigi egyetlen drámám, a Nihil 2002 telén íródott, a Katona József színház keresett meg, és kért arra, hogy próbáljak meg drámát írni. Örültem a felkérésnek, mert régóta szándékoztam már kipróbálnia magam a műfajban. A darab végül nem került színpadra, egy felolvasó-színházi előadást azért megért 2003-ban a Pécsi Országos Színházi Találkozón.

A Nihil főszereplője egy kétfejű ember, a dráma pedig egy titkos földalatti börtön-korházban játszódik, a szereplők egy atomerőmű baleset túlélőinek gondolják magukat. A darab nagyon mozgalmas, írás közben valamiféle akrobatikus fél-mozgásszínházi előadást képzeltem magam elé. A kétfejű ember eljátszása izgalmas színészi feladatot jelenthetne az erre vállalkozó két színész számára.

Lejjebb ott az első pár jelenet, arra az esetre ha valaki éppen csak bele szeretne olvasni.

A teljes szöveg pdf formátumban tölthető le, innen, 300 kilóbájt, megnyitásához az Acrobat Reader vagy valmilyen más pdf olvasó program szükséges, én a remek kicsi és ingyenes Foxit reader-t javaslom.

Read the rest of this entry »

Az írás eredetileg az ÉS-ben jelent meg.

Épp másodszor szedtem apának a levesből, mondta is, hogy nagyon finom, és hogy ügyes kislány vagyok, nagyon nagy dolog, hogy tízéves létemre így megtanultam főzni, Read the rest of this entry »

Az írás eredetileg a Népszabadságban jelent meg.

Mire a forgatócsoportot végre beengedték a menekülttáborba, a férfi, aki miatt jöttek, már nyolcadik hete nem evett, csupán vizet volt hajlandó magához venni, annyira legyengült, hogy alig tudta felemelni a poharat, Read the rest of this entry »

Az írás eredetileg a Népszabadságban jelent meg

Őz tata mélyet sóhajtott, felpattintotta a bányászsisak elejére zsanérozott régi hószemüveget, a foszladozó bőrrel bevont keretre drótozott órás lupék elejére még külön fel volt ragasztva két különböző színű optikai lencse. Read the rest of this entry »

Az írás eredetileg az Alföld 2006. januári számában jelent meg

1. (A kereszt alatt)

Tiszta időben fentről, a kereszt mellől, a villanypózna legtetejéről Árendás néha egészen a völgyzáró gát taváig ellátott, még az országhatár is látszott onnan, meg a régi demarkációs vonal is. De Árendás csak ritkán mászott fel egészen a pózna tetejére, Read the rest of this entry »

A Gát ciklus hetedik és egyben utolsó darabja. Eredetileg a Népszabadságban jelent meg.

A fiú csurom vizes volt, az út szélén feküdt egy kis tócsában, és messziről látszott, hogy remeg. Amikor Brenner melléje ért a biciklivel, egy bizonytalan mozdulattal felkönyökölt, vastag pulóveréből mindenütt csorgott a víz. Read the rest of this entry »

A Gát ciklus hatodi darabja. Eredetileg a Népszabadságban jelent meg.

Csekics doktor még ki sem nyitotta az ajtót, Brenner már megérezte a vízszagot, ahogy belépett a konyhába, rögtön meg is látta a hosszú asztalra fektetett, pokróccal letakart testet. - Látom, rosszkor jöttem - mondta, odanyújtotta a doktornak a borókapálinkával teli literes üveget, Read the rest of this entry »

A Gát ciklus ötödik darabja. Eredetileg a Népszabadságban jelent meg.

A bódé a kemping felé vezető út mellett állt, Brenner messziről látta, előtte egy hokedli tetején egy férfi egyensúlyozott vederrel a karján és épp zöld festékkel mázolt valamit az oldalára. Brenner lefékezte a biciklit, megállt. Read the rest of this entry »

A Gát ciklus negyedik darabja. Eredetileg a Népszabadságban jelent meg.

Csekics doktor életében akkor látott először digitális fényképezőgépet, amikor a csúnya japán nő hajlongva eléállt a völgyzáró gáton és odamutatta neki: - Ne haragudjon, megkérhetném egy szívességre, legyen kedves, készítsen rólam pár képet a hegyekkel a háttérben, Read the rest of this entry »

A Gát ciklus harmadik darabja. Eredetileg a Népszabadságban jelent meg.

Brenner már a kanyaron túlról meghallotta Csekics doktor hangját, a doktor nem is káromkodott, csak azt kiabálta kétségbeesetten, hogy vegyék tudomásul, kitörölhetik a seggüket a forgatási engedélyükkel, orvosi jóváhagyás nélkül itt nem lehet merülni, Read the rest of this entry »

A Gát ciklus második darabja. Eredetileg a Népszabadságban jelent meg.

Brenner hacsak tehette elkerülte a turistákat, nem is nagyon értette, hogy mitől olyan kíváncsiak a völgyzáró gátra, a vízalatti várost úgyse lehetett sose látni. A turisták újabban eléggé elszemtelenedtek, a kempingen kívül is mindenfele elkezdték felverni a sátraikat, Read the rest of this entry »

A Gát ciklus első darabja. Eredetileg a Népszabadságban jelent meg.

Brenner szeretett a völgyzáró gát korlátján üldögélni, órákon át bámulta a víz felszínét, és az elárasztott városra gondolt. A horgászbottal nem is nagyon törődött, hónapok óta horgot se tett már a zsinórra, ép csak egy nehezéket akasztott rá, hogy legyen valami súlya, Read the rest of this entry »

Egy rövid novellákból álló ciklus első darabja

Doktor Pisztrujátu azt ígérte, hogy ha mindent jól csinálok, akkor annyi fagylaltot ehetek utána, amennyit akarok, én meg már nagyon szerettem volna tudni, hogy a tábornok elvtárs hol tart a beszédével, Read the rest of this entry »